MUNKASPART.HU

A Munkáspárt hivatalos honlapja

  
  
  

Miért van az?

Egy szabályt ismerünk:

A Munkáspárt programja

Fogjunk össze a jövőnkért

Támogatni kívánom anyagilag a Munkáspártot

Megjelent A Szabadság legújabb száma: Megjelent A Szabadság legújabb száma:

Levelezésem

PayPal adomány

Hírlevélre feliratkozás

Csatlakozz infólistánkhoz, ahol minden fontos információról értesülhetsz.

HÍRLEVÉLRE VALÓ FELIRATKOZÁSHOZ
Ide írd az e-mail címed:


Írja be az alábbi képen látható biztonsági kódot:

Ötös a miniszterelnöknek!

Thürmer Gyula

Hajdu tanár úr akár ötöst is adhatna marxizmusból a miniszterelnöknek, ha beiratkozna a Szabó Ervin Akadémiára. Miniszterelnökünk ugyanis ismeri Marxot. Az idei évértékelőjében kis ízelítőt is kaphattunk ebből. „A magyar reformok működnek… Ezért, hölgyeim és uraim, szűklátókörű és ostoba minden osztályharcos politika.”- közölte polgári hallgatóságával.

A biztonság kedvéért le is fordította a marxizmusban kevésbé járatos hölgyek és urak számára: „Gyerekes álmodozások, osztályharcos romantika, munkaadók és munkavállalók, kisvállalkozások és óriásvállalatok szembefordítása és egymásra uszítása helyett érdekegyesítésre, összeműködésre, egybefésülésre van szükség.

Ha az osztályharcos politika valóban csak gyerekes álmodozás lenne, akkor nem kellene vele foglalkozni. De nem az! Osztályharc ugyanis nem attól létezik, hogy elismerjük-e létezését vagy tagadjuk, hanem attól, hogy vannak osztályok. Kiről is van szó? Nos, például a munkaadókról és a munkavállalókról, a kormányfő szavaival élve, vagy sokkal inkább a tőkésekről és a dolgozókról, ahogy a SZEAK-on mondanánk.

Egyesíthető-e az ő érdekük? Egybefésülhetők-e a különbségek? A tőkés és dolgozó között ugyanis óriási a különbség. A tőkésnek van tőkéje, a dolgozónak meg nincs. A dolgozó is lehetne munkaadó, ha, mondjuk, nyitna egy tanácsadó céget, autószervizt vagy legalább egy masszázsszalont. De nem nyithat, mert nem örökölt, nem nyert a lottón, és az elmúlt évtizedek „nyúljuk le az állami vagyont” társaságjátékából is kimaradt. Így aztán egy lehetősége marad: munkát vállal annál, aki jó időben jó helyen volt, akinek voltak barátai, akik szintén jó időben és jó helyen voltak.

Ugye abban is egyetértünk, hogy a tortát az osztja el, akié a torta? Ha nem az enyém a torta, ha én nem osztom el, akkor meg kell elégednem azzal, amit nekem adnak. A minimálbér ily módon nem 200 ezer forint, amiből én többé-kevésbé ki tudnék jönni, hanem csak 111 ezer. Ebből munkadói járulék címén mindjárt el is vesznek majdnem 32 ezret, és éljek meg a maradékból! Így aztán a tíz millió magyarból durván hét-nyolc millióan legfeljebb azzal dicsekedhetünk, hogy fizetéstől fizetésig megélünk valahogyan. Ha nem vettünk fel ilyen-olyan hiteleket, ha nem adósodtunk el, már örülhetünk is.

Szóval meg kell elégednem azzal, amit adnak. Hacsak nem! Hacsak nem mit? Hacsak nem értem meg, hogy a pénzem csak akkor lesz több, ha kiharcolom. Hacsak nem kezdem el jártatni a szám, hogy pofátlanság ennyit adni, amikor mások százezreket, sőt milliókat vágnak zsebre. Hacsak nem kezdek el agitálni, hacsak nem bírom rá a többieket is, hogy tüntessünk, sztrájkoljunk. Hacsak nem törődők a sztrájktörvénnyel és nem akkor sztrájkolok, amikor a hatalom engedi, hanem amikor én engedményekre kényszeríthetem a tőkéseket. Hacsak nem követem a görögöket, a portugálokat, ha nem veszem körbe a parlamentet, nem foglalok le minisztériumi épületeket. Mondjuk, jelképesen! Legalább is egyelőre jelképesen, aztán majd meglátjuk!

A miniszterelnök kiérdemelné azt a bizonyos ötöst marxizmusból, mert pontosan tudja, hogy az osztályharcot nem lehet megszüntetni. Fékezni, korlátozni, elnyomni igen, de megszüntetni nem. Egyszer korbáccsal, másszor mézeskaláccsal. A munka törvénykönyvének 2012-es módosítása, a sztrájktörvény korbács volt a javából. A rezsicsökkentést, a kisebb-nagyobb bérrendezéseket pedig mézeskalácsnak szánták.

És tudják, mi az érdekes? Eddig bejött. Az idei bértárgyalások a kritikus területeken lezajlottak. A vonatok nem álltak le egy percre sem, a metró sem azért áll le, mert sztrájkolnak, hanem, mert elromlik. Kicsi a valószínűsége annak is, hogy a pedagógusok országos sztrájkot vállalnának. Ebben nem csak a törvény a ludas, hanem az is, hogy a pedagógus megmozdulásban összemosódnak az oktatással kapcsolatos valóságos érdekek és a liberálisok politikai vágyai, s nem a tanárok előnyére.

Ami eddig bejött, nem biztos, hogy bejön holnap is. A szlovák miniszterelnök, Fico más színekbe bújtatva, de ugyanazt csinálta, mint a magyar miniszterelnök. Párszor bejött, de a mostani választásokon már nem. “Az emberekért dolgozunk” és “Megvédjük Szlovákiát!” jelszavak már csak 28 százalékot hoztak, amivel nem nagyon lehet ugrálni.

A magyar úton is van néhány akna, ami bármikor robbanhat. A kórházak csapnivaló állapotát, az oktatás gondjait, a mindennapi megélhetés gondjait nem lehet a végtelenségig a menekültválsággal elhessegetni. Az államot körül lengő korrupciós találgatások, a kormányzati tisztségviselők durva és buta megnyilvánulásai nem az orbáni „nagy, erős, stabil néppárt” vízióját erősítik.

Amikor a hatalom a legjobban tagadja, a legjobban üldözi az osztályharcot, akkor kell igazán belefogni. Nem csüggedni, nem feladni, nem elkábulni az „érdekegyesítés, az összeműködés” ópiumjától és más korszerű politikai kábítószerektől, hanem küzdeni, harcolni, osztályharcolni. Ugyanis marxizmusból mi jobbak vagyunk, mint a miniszterelnök.

Thürmer Gyula