Munkáspárt programjai

A Magyar Munkáspárt 2019-es európai parlamenti választási programja

Fogjunk össze a jövőnkért

Támogatni kívánom anyagilag a Munkáspártot

Megjelent A Szabadság legújabb száma: Megjelent A Szabadság legújabb száma:

PayPal adomány

Levelezésem

Hírlevélre feliratkozás

Csatlakozz infólistánkhoz, ahol minden fontos információról értesülhetsz.

HÍRLEVÉLRE VALÓ FELIRATKOZÁSHOZ
Ide írd az e-mail címed:

Hétköznapi kapitalizmus

Hétköznapi kapitalizmus

A kapitalizmust nem kell bemutatni Salgótarjánban. Naponta találkoznak vele. Mindenki ismeri.

A tarjáni lakásokat negyedszázada megvették az emberek. – mondja az egyik lakásszövetkezet vezetője. Nagy butaság volt! Egy perc alatt mindenki magántulajdonos lett. Mindenki örült. A szocializmusban a tanácsé volt, de hála a rendszerváltásnak most az enyém! Ma már sokan visszacsinálnák. A lakás, a ház teher, karban kell tartani, fel kell újítani. De miből? Miből, ha nincs munka, ha nincs elég jövedelem? A kapitalizmus nap mint nap a szemünkbe nevet. Jól átvertelek titeket!

Az Öblösüveggyár mintaboltjába nem lehet csak úgy bemenni. A gyári portáról jön át egy hölgy, hogy kinyissa. Szívesen vennék valamilyen emléket, de nincs mit. A mintaboltban szinte semmi sincs. Mitől is lenne? Az egykori nagy gyárba a kapitalizmus költözött be.

Közmunkások ácsorognak a hideg utcán. Jöjjenek, igyanak meg egy kávét! – hívom őket a szomszédos presszóba. Őket már a kapitalizmus találta ki. Régen volt segédmunkás, betanított munkás, szakmunkás. Munkás volt, tehát volt állandó munkája. Még munkakönyve is volt, ahonnan egész életét ki lehetett olvasni. A közmunkásnak nincs állandó munkahelye. A köz pénzéből adnak neki valamennyit. Nem annyit, hogy rendes életet kezdhessen, Nem annyit, hogy megbecsült embernek érezze magát. Éppen annyit, hogy ne haljon éhen, és főleg fogja be a száját, ne lázadozzon. Ha az önkormányzat az utca takarítására nyolc órás rendes állásba venné fel, embernek érezné magát, többet is keresne. Igen, de az nem lenne kapitalizmus.

Remek kis étterem Salgótarján közepén. Nem nagy, talán nyolc-tíz asztal. Nagyon jól főznek, látom, sokan vannak! – mondom a tulajdonosnak. Nem tudom eldönteni, idősebb-e nálam, vagy egyidősek vagyunk. Ugyan, legyint, ilyenkor jó, ebédidő van, de kettő után kész halál. Ebédelni is azért jönnek, mert melyik hivatal, melyik cég tart ma fenn üzemi étkezdét? Ugye, ez is ismerős, a kapitalizmus egy másik arca.

Az út másik oldalán Salgótarján egykori jelképe, a Karancs Szálló. Valamikor a hetvenes években szovjet vendégeket kisértem tolmácsként. A Karancsban laktunk. Este cigányzenekar játszott az étteremben, az asztalt előre le kellett foglalni, annyian voltak. A szálloda bárja jelentette az éjszaki életet, mert az is volt. A kapitalizmus ügyeskedő vállalkozóknak öltözve a Karancsot is szétverte.

Salgótarján, Fő tér, délután. A Munkáspárt kampányplakátjait messziről látni. Tíz járókelőből kettő-három meg is áll. Nem rossz arány! Ne várjunk többet, ilyen világban élünk! A többség hallott arról, hogy meghalt a polgármester. Végül is kisváros. Ki legyen az új? Ez már olyan hitbéli kérdés. Egyik nagy párt sem csinált semmi maradandót, egyik sem hozta helyre a szétvert ipart, egyik sem adott munkát és biztonságot az itt élőknek, de mindegyiknek mégis megvan a hívő tábora. Valamiért vakon hisznek abban, hogy az ő emberük, és csak is az ő emberük lesz jó. Ne akarják megdönteni az MSZP-t! – mondja egy vállalkozónak tűnő ember. Miért? Miért jobb az MSZP bármelyik másiknál? Csak! – mondja megingathatatlan hittel. A Munkáspárt nem hozzá szól. A Munkáspárt jelöltje azokhoz szól, akik nem mennek el szavazni. Nekik akar hitet adni, hogy lehet változtatni és kell változtatni. Hitet, hogy a kapitalizmus sem örök.

Az este egy városszéli kocsmában talál, a Károlyiban. Vendégem egy sörre! Ezzel hívtuk a környéken élőket. Bizonytalanok vagyunk, sikerül-e. Érdekel-e valakit egy olyan világban, ahol a kapitalizmus nem csak a testünket, de az agyunkat, az érzéseinket is megszállja? Lehet-e értelmes párbeszéd, vagy csak választási jópofizás két sör között? Aztán megnyugszunk. Otthon vagyunk. Okos, értelmes emberek között. Emlékeznek? Hányszor idéztük a szocializmusban József Attilát?

„S a hozzáértő, dolgozó
nép okos gyülekezetében
hányni-vetni meg száz bajunk.”

Annyiszor idéztük, hogy le is járattuk, és a végén nem is vettük komolyan. Pedig itt ebben a kocsmában, a városnak ebben a szegény szegletében élnek azok, akikre nekünk hallgatni kell. A dolgozó nép, a kapitalizmus által nap, mint nap nyomorított és butított dolgozó nép.

A kapitalizmust nem kell bemutatni Salgótarjánban. Naponta találkoznak vele. Mindenki ismeri. Még félnek tőle. Még megváltoztathatatlannak tartják uralmát. De már meg akarják változtatni. Mindennap egy kicsivel többen. Minden nap egy kicsivel előbbre. Most a polgármesterválasztással, holnap az utcán. Az a miénk, amit kiküzdünk. Vagy ahogyan a költő tanítja: A munkásnak nem több a bére, mint amit maga kicsikart.

Thürmer Gyula