Nem tudom, feltűnt-e Önöknek, hogy immáron harminchárom éve élünk a rendszerváltáson átesett Magyarországon. Harminchárom év pontosan annyi, mint amennyit 1989 előtt a magyar szocializmusban, vagy ahogyan mondják, a Kádár-rendszerben töltöttünk.
Veszélyes ellenfél érkezett Budapestre. David Pressman, az Egyesült Államok új budapesti nagykövete. Nem az a veszélyes, aki kést szorít a torkunkhoz. Az ilyenről tudod, hogy ellenfél, sőt ellenség, tudsz ellene küzdeni.
Békét akarunk. Vélhetően nem nagyon van magyar ember, aki háborút akarna. Még azokról az állami vezetőkről sem feltételezem, akik milliárdokat költenek fegyverkezésre, a hadsereg megerősítésére. Szerintem a többségük tisztában van a tényekkel, és szeretné elkerülni, hogy a Honvédséget valaha is nagy háborúban kelljen kipróbálni.
Most már elég biztosnak tűnik, hogy az EU így vagy úgy, de megnyirbálja a Magyarországnak járó EU-s pénzeket. Az EU-s pénzek elvonása büntetés az Orbán-kormányért – ismételgeti örömittasan az ellenzék. Ez éppen olyan politikai tudatlanság, mint azt állítani, hogy Trianon büntetés volt az 1919-es Tanácsköztársaságért.
Nem akartam Gorbacsovról írni. Ő a Szovjetunió egykori vezetője, a 20. század utolsó másfél évtizedének egyik meghatározó személyisége. Hogy jövök én ahhoz, hogy róla írjak?
Csakhogy ma én vagyok az egyetlen magyar politikus, aki nemcsak személyesen ismerte, de 1983-91 között rendszeresen találkozott vele. Ez pedig felelősséget jelent. Felelősséget azokkal szemben, akik már nem mondhatják el a maguk igazát. Felelősséget a ma élők iránt, akik közül sokan nem értik, hogyan is került a világ a mai siralmas állapotába, miért van háború Ukrajnában, miért rettegünk a holnaptól.
