Ady az emberiség ősi biztatójának nevezte a húsvétot. Tavasz van, megszabadulunk a téltől, a hidegtől. Virágba borulnak a fák, újjászületik a természet. Az elmaradhatatlan sonka mellé feltétlenül eszünk valami frisset, uborkát, retket, újhagymát. Szeretem a húsvétot.
Jöjjenek, április 4-én tegyünk egy szál virágot a szovjet hősi emlékművekre! Tisztességből, emberségből és hálából is. Több, mint kétszázezer szovjet katona esett el nálunk. Ők meghaltak, mi túlélhettük a háborút.
Nagyszüleink az első világháborút nagy háborúnak hívták. Sokat szenvedtek, és hittek abban, hogy az emberiség soha többé nem kerül ilyen helyzetbe. Tévedtek! A második világháború még több embernek még több szenvedést okozott.
Eredetileg március 15-éről akartam írni. Szépen, méltóságteljesen, ahogyan a forradalom és a szabadságharc ünnepén illik. Persze, elkerülhetetlenül utalva a jelenre, a mi korunkra. Mikor is írjon az ember a nemzeti függetlenségről, a szuverenitásról, ha nem ezen a napon.
Nők voltak, vannak és lesznek is, bár a mai LMBTQ-s világban már nehéz biztosra menni. De akárhogyan is nézzük, nőkkel élünk együtt, amióta ember az ember. Hol így, hol úgy, de együtt. Megmondom őszintén én személy szerint nem nagyon szeretnék ezen változtatni.
