Feladom! – üzente Sándor Mária. Szégyellem, hogy egy olyan országban kell élnem, ahol az ország vezetése mindent fontosabbnak tart, mint maga az ember! Ezt a csatát bebuktam. Egy év telt el. Feladom!

Olcsó poén lenne, most azt mondani: könnyű Önnek.  Ön feladhatja egy év után, Ön kiléphet a csatából ugyanolyan gyorsasággal, mint amilyennel egy éve jött. De bezzeg mi nem adjuk fel és nem is adhatjuk fel.

Mondom, olcsó poén lenne, és Sándor Mária nem is érdemelné meg. Ő hozzá tette a magáét az egészségügyért folytatott küzdelemhez, és ezt becsülni kell. Ő a szakmán belülről támadta a szakmát. Volt mersze megkérdőjelezni felkent intézmények és személyek tekintélyét, sőt hozzáértését. Fekete ruhájával arcot adott egy mozgalomnak. Hányan vannak olyanok, akik töredékét sem teszik ennek, pedig sokszorosát tehetnék?

Sándor Mária tündöklése és távozása, mert semmiképpen sem mondanám bukásnak, mélyebb tanulságokat rejt magában.  „Rájöttem, hogy ha az ország vezetői ennyire nem akarnak segíteni, akkor a médiához kell fordulni.” – mondta egy interjúban.

Milyen médiához? – kérdezek én vissza. A magyar média tőkéscsoportok tulajdonában van, és az újságíró tollát a tulajdonos, a gazda keze vezeti. A magyar média kivétel nélkül tőkéscsoportok érdekeit szolgálja, a kérdés csak az, hogy melyikét. A média nem megoldani akarja az egészségügy válságát, hanem a velük kapcsolatban álló pártokat győzelemhez segíteni a következő választásokon. A különbség, ugye egyetértenek, ég és föld.

A média a reklámból él. Mindennap el kell adni az újságot, a televíziós műsort, az internetes oldalakat. A médiának látvány kell, show. Ehhez kellenek a médiagegek, Árok Kornélék „bohócforradalmától” a liberális tanárok kockásingéig. Sándor Mária fekete ruhás nővér figurája is médiageg, nem túl eredeti, de kis hazánkban erre is volt vevő. De médiageg nem csinál forradalmat, még az egészségügyet sem változtatja meg. Sőt, arra találták ki, hogy ne is legyen forradalom.

„Radikális vagyok, nem az asztalnál akarom megoldani a problémát, hiszen amíg nem kerül pénz a rendszerbe, nincs miről beszélni.”- nyilatkozta Sándor Mária. De mitől lesz valaki radikális? Attól, hogy több pénzt követel a kórházaknak? Ilyen alapon minden második európai pártot radikálisnak lehetne nevezni. De nem azok, még akkor sem, ha tényleg költenek az egészségügyre. Ez egyszerűen józan politika, amely fontosnak tartja egy ország humánerőinek karbantartását.

Vagy netán attól radikális, hogy februárban esernyős tüntetést szervez a Kossuth téren? Ehhez nem radikalizmus kell, hanem pénz. Mondjuk, a Kossuth tér hangosítására, a rengeteg buszra, amivel a vidékieket odavitték. Vagy netán az a radikalizmus, hogy ötperces néma csendre szólítom fel az esőben ázókat?

Egyszer találkoztam Sándor Máriával. Nem elég azt mondani, hogy többet kell költeni, azt is meg kell, mondani, hogy honnan vegyük a pénzt. – mondta arra a követelésünkre, hogy a GDP legalább 10 százalékát kell az egészségügyre költeni. Rendben! - válaszoltam. De mi ezt is megmondjuk: el kell venni a pénzt a milliárdosoktól, a szupergazdagoktól! Egyszeri 40 százalékos vagyonadóval kell sújtani őket! Ha a kormány erre nem hajlandó, a nép nyomásával kell kikényszeríteni.

Azóta sem találkoztunk, és utólag lemondta részvételét is a Munkáspárt rendezvényén. Értem én, meg is értem, és sajnálom is döntéséért. A János Kórház elött mi nem voltunk több ezren, legfeljebb néhány tucatnyian. A Facebookon nem volt nagy pénzekbe kerülő reklámfelhajtás. Az ATV sem mutatta egyenesben. De tessék elhinni, mi keményebb dolgokat vágtunk a hatalom szemébe, mint az elmúlt hetek akármelyik liberális tüntetésének agyon reklámozott figurái. Például azt, hogy a szocializmus egészségügye jobb volt, mert az embert szolgálta, a mostani rendszer pedig a pénzt.

A kormány nem azért ad keveset az egészségügyre, mert hozzá nem értő, érzéketlen bürokraták gyülekezete lenne. Nem! A kormány azért nem ad többet, mert ezzel csökkenti a tőke össztársadalmi kiadásait. Miért van ez igy? Azért, mert a tőkének kell jól járnia, és nem az embereknek. Miért? Azért, mert erről szól a kapitalizmus.

Búcsúzik, de ott lesz mindenhol, „ahol az igazságért állnak ki a jó emberek”, ahol „Magyarország a szabadságharcát vívja a rajta uralkodó gonosz felett. ” – üzente Sándor Mária. Nos, Magyarország semmilyen szabadságharcot sem vív. Senki se gondolja, hogy a szocliberális jelszavakkal többre megyünk, mint a „a magyar reformok működnek” kormányzati propagandával.

Az igazság visz előre. Magyarországon az emberek a tőke, a pénz uralmától szenvednek, amit az egymást követő kormányok a törvények uralmával és egyre rafináltabb trükkökkel a nyakukra kényszerítenek.  Lehet, hogy ezt ma még sok ember nem érti. De mi nem csaphatjuk be az embereket. Nem mondhatjuk nekik, hogy gegek kellenek, látványosságok, villámcsödületek, kockás ing, vörös dzseki vagy fekete nővér ruha, és minden rendbe jön. Nekünk az igazságot kell megmondanunk, ma és holnap is.

Thürmer Gyula