Hetek óta csak Amerikára gondolunk. Számoljuk a napokat, várjuk a hétfőt, amikor miniszterelnök úr szavai szerint minden megváltozik. Nos, mikor e sorokat olvassák, a világ már túl van az elnöki beiktatás hétfőjén, és várja a csodát, de legalább is a változást.
„Olvassátok, irigyeljetek”, mondhatnám Majakovszkij után szabadon, „én a Szovjetunió polgára vagyok.” Illetve mit is beszélek, én digitális állampolgár vagyok. Már egy hete!
Nem volt nagy dolog. Csak elő kellett keresnem a személyigazolvány zöld kódkártyáját, amire két éve azt mondta az ügyintéző, hogy belátható ideig nem lesz rá szükség. Felháborító! Hogy a köz egy alkalmazottja ennyire ne bízzon a rendszerben! Nehogy már azt gondolja bárki is, hogy a kormány nem tartja be azt, amit mond. Lesz digitális átállás, mondták, és lett is!
Húsz éve, 2004. december 5-én népszavazás volt hazánkban. Az egyik kérdés így hangzott: „Egyetért-e Ön azzal, hogy az egészségügyi közszolgáltató intézmények, kórházak maradjanak állami, önkormányzati tulajdonban, ezért az Országgyűlés semmisítse meg az ezzel ellentétes törvényt?” Magyarul, eladják-e a kórházakat, vagy sem.
Önök szerint hol kezdődik a demokrácia? Szerintem ott, amikor azt érzem, hogy ugyan nem vagyok a hatalomban, de akik ott vannak, azok segítenek nekem.
Önök tudják a kerületi képviselőjük nevét? Hányszor találkoztak vele? Netán tudják, hogy ki az Önök képviselője a fővárosi közgyűlésben?
Az elmúlt néhány napban három dolog kristálytisztán világos lett. Az egyik az, hogy a nyugat legagresszívebb erői, Bidentől és Ruttétől kezdve Von der Leyenig bármi áron a háború folytatását akarják. Kerül, amibe kerül, csak Putyin ne győzzön!
