Rabok legyünk vagy szabadok? – tette fel a kérdést Petőfi 1848-ban.  A kérdés persze nem arra vonatkozott, hogy a szegény szabadulni akar-e a gazdagok, az elnyomok anyagi és szellemi rabságából. A Nemzeti dal az erősödő és öntudatosodó magyar földesúri osztály és a feltörekvő polgárság igényét fogalmazta meg arra, hogy több szabadságot, nagyobb mozgásteret kapjon Ausztriával szemben. Teljes függetlenséget Kossuthon kívül kevesen akartak, mondjuk esetleg a néptömegek, de az ő küldetésük sokkal inkább az volt, hogy vérezzenek a szabadságharc frontjain, mintsem, hogy beleszóljanak a „nagy politikába.”

Rabok legyünk vagyunk szabadok? – teszi fel a kérdést Orbán Viktor, nem először és nem utoljára, most éppen a betelepítési kvóta kapcsán. A kérdés most sem arra vonatkozik, hogy a dolgozó tömegek felszabaduljanak-e a tőke, a pénz uralma alól és maguk döntsenek sorsukról. Nem, nem, nem!  A kérdés az erősödő és öntudatosabbá váló magyar tőkésosztály igényét jelzi arra, hogy ne az Európai Unió urai döntsék el Magyarország, illetve a magyar tőkésosztály sorsát, hanem ez utóbbi maga.

A szabadság és rabság e két féle értelmezése között, mint tudják, ég és föld a különbség. A magyar tőkésosztály okosabb része szeretné elkerülni, hogy a dolgozók tömegek véletlenségből arra gondoljanak, hogy ideje munkáskézbe venni a gyárakat, dolgozókat küldeni a parlamentbe hivatásos politikusok helyett, meg ilyesmi. A kvóta ügy jól jön nekik Amióta az állami média olyan naturalista realizmussal mutatja be a migránsok tőlünk eltérő kulturális szokásait, hogy hozzájuk képes Zola Germinalja egy kezdő újságíró szárnypróbálgatása, nos, azóta, az európai civilizáció sorsa jobban leköti az embereket, mint a társadalmi igazságtalanság. A menekült témában a kormány biztosan számíthat a néptömegek támogatására. Az átlag magyar apa ugyanis nem arról álmodik, hogy mondjuk arab veje legyen.

A magyar tőkésosztály ezúttal sem akar teljes függetlenséget. Nagyobb szobát akar az európai házban, de nem akarja lebontani. 26 év alatt ugyanis rájött arra, hogy az EU-val alapvetően jól járt. Mármint a magyar tőkésosztály, a többi meg kit érdekel? Az EU-tagság garancialevél arra, hogy a diósdi szoborpark száműzött szobrai egyhamar nem vándorolnak vissza eredeti helyükre. Az EU gazdaságilag is alapvetően jó üzlet a magyar nagytőke számára.

Alapvetően, de nem mindenben. Orbán nem véletlenül mondja, hogy álljon meg a nászmenet. Az EU-ból sok pénz jön, de ennek ára van. Az EU nagy országai az elmúlt évtizedekben már megkapták tőlünk a magyar piacot. A magyar munkaerő java a külföldiek cégeinél dolgozik, az ő profitjukat gyarapítja.

Az öntudatosodó magyar tőkésosztály nem az elmúlt évtizedeket akarja visszacsinálni, hanem úgy gondolja, most lehet többet kicsikarni a németekből, a franciákból. Emlékeznek rá? Az 1867-es kiegyezés akkor vált lehetségessé, amikor Ferenc József 1866-ban elvesztette a poroszokkal szemben a königgrätzi csatát, és a császári hatalom sebezhetővé vált. Deák Ferenc bölcsessége, Andrássy Gyula simulékonysága kevés lett volna a kiegyezéshez, ha nincs Königgrätz.

Az EU nagy országainak most bőven kijut az ilyen megpróbáltatásokból. A 2008-as válság jelezte, hogy Amerika ma is képes megingatni az európai tőkét. Oroszország megerősödése, a Krím látványos visszaszerzése megmutatta, hogy a tágabb értelemben vett Európa sorsát Németország már egyedül nem képes kézben tartani. A menekültválság végleg megingatta a hitet Németország vezető szerepében.

Rabok legyünk vagy szabadok? -teszi fel magának a kérdést a magyar tőkésosztály. Nos, itt a mi 1866-unk, itt a nagy lehetőség, hogy engedményeket csikarjunk ki a nagyokból! Egyedül persze nem megy. De itt van a lengyel tőkésosztály, amely szintén felismerte erejét és lehetőségeit. A lengyel tőke befolyást akar Ukrajnában, Belaruszban a magyar tőke a Balkánon. Közösek az érdekek. A Visegrádi Együttműködés tökéletes keret lehet a lengyel középhatalmi vágyak megvalósítására és a magyar hegemónia megteremtésére is. Ezzel a háttérrel meg lehet csinálni azt, amit a magyar külpolitika eddig sohasem tudott elérni: szövetségre léphet a szerb tőkésosztály EU-barát részével és korlátozhatja a román tőke befolyását.

Rabok legyünk vagy szabadok? – tesszük fel mi is a kérdést. Nos, az EU reformjai, még a legradikálisabbak sem változtatják meg az EU lényegét. A menekültügy csak a felszín, a válság okai mélyebben, sokkal mélyebben vannak. Amíg van kapitalizmus, addig a nagy hal megeszi a kishalat, addig az erősebb kutya élvezi az életet, addig az erősebb országok fogják a kisebbek sorsát eldönteni. Jöhet Merkel után bárki, ha egyáltalán elmegy, de az európai világ továbbra is arról fog szólni, hogy több legyen profit, a haszon. Legyünk szabadok a pénz, a tőke uralmától! És akkor leszünk a szabad népek szabad Európája. Ez a mi válaszunk.

Thürmer Gyula