Kétszáz éve született Petőfi Sándor. „A nagy költők nem véletlenül szólalnak meg...A nemzet, a nagy család előre készülődik az eseményre. Előre kioktatja a dajkákat, akik az újszülöttet ápolni fogják, szájába adják az anyanyelv szavait.” – írja Illyés Gyula gyönyörű Petőfi-életrajzában.

A 19. század első fele új irányt adott a magyarságnak. Az ország lassan, fájdalmasan, de kezd kiszakadni a feudalizmusból és elindul a kapitalizmus felé. Megszületnek a reformkor nagy alkotásai, a Nemzeti Múzeum, a Lánchíd, a Tudományos Akadémia, a balatoni hajózás és sok minden más.

De mindenki tudja: Magyarország nem független, az osztrákok uralkodnak felettünk.  És a nagy kérdés: sikerül-e, lehet-e jó háromszáz év után, a török és osztrák uralom után ismét független Magyarország?  „A nép új út előtt állt, szomjasan a szóra és a jelre.” – mondja Illyés.

Petőfi maga a jel. Petőfi a radikális, neki nem elég a reform, neki forradalom kell. Neki nem elég a megegyezés az osztrák császárral, neki függetlenség kell. Neki nem elég a „jó király”, neki köztársaság kell. „Hiába ömlik, hősök, véretek, Ha a koronát el nem töritek” – mondja, és jön a híres mondat: „Akasszátok föl a királyokat!”

Petőfi a jel, sőt a jelkép, de nem ő irányítja az eseményeket. Petőfi a plebejus költő, Batthyányi, a miniszterelnök gróf, Széchenyi is gróf, az arisztokráciát zavarja a népi radikalizmus. Görgey védi a tábornokok méltatlan támadásaitól. Bem óvja a költőt, de a hősi haláltól nem tudja megvédeni. Petőfi 26 évesen, 1849 nyarán halhatatlanná lesz.

Kétszáz éve született Petőfi Sándor. Köztársasági elnökünk becsületére váljék, hogy újévi köszöntőjét Petőfi szavaival kezdte: „Isten csodája, hogy még áll hazánk”.

Bízzunk benne, hogy a Petőfi-évforduló ezzel nem véget ér, hanem csak kezdődik. Bízzunk benne, hogy a magyar elit nem kipipálandó eseménynek tekinti, hanem legalább megpróbál meríteni Petőfi hitéből, elszántságából, következetességéből.

Lássuk be! Ezekben az esztendőkben eldől Magyarország sorsa. A rendszerváltó elit harminc éve azt gondolta, hogy a szocializmus megdöntése után már egyenes út vezet az áhított fejlődéshez, jóléthez, nemzeti függetlenséghez.  Bent vagyunk a NATO-ban, az EU-ban, jobbról álmodni sem lehet!

Ma már sokan tudják, sőt sokan elismerik még az elitből is, hogy a dolgok nem állnak ilyen rózsásan. A NATO ugyan nem engedi a visszatérést a szocializmushoz, és ennek nyilván örül az elit, de ugyanaz a NATO olyan háborúkba visz, amelyek nem állnak a magyar nemzet érdekében. Sőt az ilyen koalíciós háborúk ugyanúgy nemzeti tragédiához vezethetnek, mint 1918-ban és 1945-ben.

Az EU-ról, az EU okozta csalódásokról még bátrabban beszélnek az elit képviselői. Lassanként fel kell kötnöm a gatyát, ha jobban akarom bírálni az EU-t, mint a Fidesz egyik-másik vezetője. Magyarország nem egyenlő és nem is egyenjogú partner az EU-ban. A rendszerváltó elit és az EU vezető köreinek kiegyezése nem változtatta meg Magyarország helyét, továbbra is a nyugat nagy országai dirigálnak.

A covid, a gazdasági válság és most az ukrajnai háború világosan jelzik, hogy új megoldásokat, új utakat kell keresni.  Legyünk igazságosak! Az Orbán-kormány keresi ezeket. A NATO-val nem kötekednek, de a magyar fegyverkezéssel, a NATO-akciókban való részvétellel, a magyar terület háborús előkészítésével igyekeznek növelni Magyarország fontosságát, és valahogy megúszni Magyarország közvetlen részvételét a háborúban. A baj az, hogy ez aligha lesz elég. A magyar történelem e téren is keserű leckékkel szolgál.

Az EU-val komoly csatákat vív az Orbán-kormány. Nem sok adujuk van, de azokat bátran használják. Mindent azonban nem lehet megvétózni, és nem is akarnak ezzel élni, mondván, hogy ugyanazon család tagjai vagyunk. Az Orbán-kormány most olyan belpolitikai engedményeket vállalt be az EU-pénzekért cserébe, amelyeket pár éve biztosan nem tettek volna meg.

Jó dolog az a szándék, hogy Magyarország a nyugati integrációk tagjaként hidakat építsen kelet felé. A nyugat egyre kevésbé tolerálja az Oroszországgal és Kínával kapcsolatos lépéseket. Ez is jelzi, hogy előbb vagy utóbb radikális döntéseket kell hozni, és új barátokat kell keresni, vállalva annak minden következményét.

Az idén nem csak Petőfi születésének kétszázadik évfordulóját ünnepeljük. Márciusban lesz kettőszáz éve annak, hogy megszületett gróf Andrássy Gyula. Egyidős Petőfivel, de nem osztozik a költő sorsában, nem lesz a haza mártírja. Ő lesz a kiegyezés utáni magyar miniszterelnök, később pedig az Osztrák-Magyar Monarchia külügyminisztere.

 Petőfi a forradalom jelképe, Andrássy a reálpolitika megtestesítője. Mindketten történelmünk nagyszerű személyiségei. Petőfi forradalmi következetessége nélkül aligha vívjuk ki méltó helyünket a formálódó új világban. Andrássy reálpolitikája, az Oroszországgal való megegyezés politikája ma is utat, kell, hogy mutasson.