A múlt héten egy telefonáló arról igyekezett meggyőzni, hogy a szocializmus nem az, amit mi hirdetünk. – olvashatjuk Thürmer Gyula e heti Balszemmel írásában.

Nem kell fenyegetni a tőkéseket, hogy elvesszük a gyárukat, nem kell munkásokat, dolgozókat küldeni a parlamentbe. A gyár maradjon a tőkésé, ő döntsön a kormányban is. 

Nekünk Biden az igazi! – mondta. Demokrácia van, nem engedi bántani a négereket, a melegeket, segít az embereknek, sőt a milliárdosokra vagyonadót akar kivetni. Kell ennél több?

Helyben vagyunk, itt a szocializmus mentes szocializmus. Valami hasonló volt már a rendszerváltáskor. Akkor azzal etették a népet, hogy a szocializmus marad, csak „demokratikus szocializmus” lesz belőle. Olyan lightos valami. Nem lesz benne állami üzem, nem lesz tsz, nem lesz egypártrendszer, nem lesz kötelező dolgozni, de lehet majd a pártok között válogatni, szidni a kormányt, lehet gazdagodni, és fiú is lehetsz, bár lánynak születtél.

Elég gyorsan kiderült, hogy a dolgozók hatalmától mentes szocializmus nem szocializmus, hanem echte kapitalizmus. Kiderülni ugyan kiderült, de még ma is sokan nem értik.

Való igaz! Kell-e nekünk több, mint „európai minimálbér”? Vagy, ami még jobb, „a feltételnélküli alapjövedelem”? Ez utóbbi azért is vonzó, mert a kitalálói szerint ez „nem köthető semmilyen előfeltételhez, tehát az egyén nem kötelezhető arra, hogy keresőtevékenységet folytasson, munkára való hajlandóságát igazolja.” Szóval, pénz lesz, és még dolgozni se kell érte!

Csakhogy a tőkés rendszer logikája nem ez. A kapitalizmusban a tőkésnek az a jó, ha a dolgozó minél többet, minél kevesebb pénzért dolgozik. A dolgozónak viszont az a jó, ha minél kevesebb munkával minél többet keres.

A pénz a tőkésnél van, ő osztja el, tőle függ, hogy mennyit kap a dolgozó. Adhat nagyon keveset, éhbért, mint a kapitalizmus hajnalán, de akkor fellázad a dolgozó. A tőkés az évszázadok során megtanulta, hogy a lázadást jobb elkerülni.  Vagyis, adjunk többet a dolgozónak! De hogyan adjunk többet, hogy a profit is megmaradjon?

A gyarmati világ idején egyszerű volt. A gyarmaton a dolgozó fillérekért dolgozott, a tőkés profitja óriási volt. Ebből tudott adni a hazai munkásainak.

Most nincs gyarmat, de van EU. Kelet-Európában a tőkés kevesebbet fizet a dolgozónak, mint odahaza. Mindenki jól jár. A kelet-európai örül, hogy többet kap, mint régen. A nyugat-európai dolgozónak telik új kocsira, kispolgári létre. A tőkés profitja pedig szépen gyarapodik.

A lényeg az, hogy a dolgozó azt érezze, hogy mindig többet kap. Örüljön, hogy több a pénze, többet vásárolhat. Ne foglalkozzon azzal, hogy a pénzt a tőkés osztja el. És ezt azért teheti, mert övé a gyár.

A dolgozót lehet félrevezetni, manipulálni, de előbb vagy utóbb rájön arra, hogy akkor fog lényegesen többet keresni, ha beleszólhat a pénz elosztásába. És ekkor eszébe jut, hogy az övé is lehetne a gyár. Sőt az is eszébe jut, hogy régen, abban a bizonyos átkosban, nem is volt minden olyan rossz.

Békeidőben ez a felismerés lassan következik be. De háborúk vagy akár csak nagy válságok idején minden felgyorsul. A koronavírus pont így hatott. Ha félek a haláltól, és nem jutok orvoshoz, mert a magánorvosra nincs pénzem, az államira meg hónapokig kell várni, akkor eszembe jut, hogy régen az orvos nem azt kérdezte, hogy van-e TB-kártyád, vagy pénzed, hanem azt, hogy mi a bajod.

Amikor a dolgozó eszébe jut a szocializmus, akkor kell elhitetni vele, hogy azt lehet lightosan csinálni. Nem kell forradalom, meg egyéb hercehurca, enélkül is többet fogsz kapni!

Az olyan pártok, mint mi, a Munkáspárt, ilyenkor komoly dilemma elé kerülünk. Mondjuk meg az igazat? Mondjuk meg, hogy a tőkés csak addig ad, amíg kényszerítve érzi magát? Mondjuk meg, hogy a szocializmus nem jön magától, ki kell harcolni? Igen, megmondhatjuk, de akkor tudnunk kell, hogy csak a legbátrabbakra számíthatunk, belőlük pedig nincs sok.

Vagy ne beszéljünk a szocializmusról? Ne beszéljünk harcról, bízva abban, hogy a könnyebb útnak több lesz a híve? Mondjuk mi is, hogy ha több a pénzünk, akkor nem érdekes, hogy kié a gyár, kié a hatalom? A szocializmus maradjon csak egy szó, egy nosztalgiát ébresztő kitűző a kabátunkon? Csináljunk polgárpukkasztó akciókat?

Vagy bízzunk abban, hogy az apály után dagály jön? Bízzunk abban, hogy eljön a mi időnk, a pillanat, amikor az emberek igazi szocializmust akarnak? De ne csak bízzunk, hanem közben készüljünk is, mert a mai válságos időkben bármikor eljöhet ez a pillanat?

Ön mit választana?