Megmondom őszintén, elegem van az ukránokból. Sajnálom az ukrán embereket, akiket belevittek a háborúba, de nem értem, hogy miért nem szól senki a háború ellen. Erre lehet azt mondani, hogy Zelenszkij mindent betiltott, és kiirt mindenkit, aki ellene van. De a hatmillió emigráló ukrán közül az Európai Unió biztonságos falai között akadhatna néhány bátor is.

Még nem találkoztam velük. Olyan ukrán nővel viszont igen, aki a Szabadság téren a gyerekkocsiját tolva belekiabált a magyar emberek béketüntetésébe, követelve, hogy ítéljük el az „orosz agressziót.”

Elegem van abból is, hogy az ukránok, persze az amerikaiak és az EU támogatásával, egyre mélyebbre kényszerítenek bennünket az ukrán mocsárba. Követelőznek, Zelenszkij is, de sok idejövő ukrán is. Nekik minden jár, pénz, paripa, fegyver és persze folyamatos és lelkes szolidaritás.

Ha Zelenszkijnek nem adunk fegyvert, akkor a liberálisok oldalán pofátlanul beavatkozik a magyar belpolitikába, ahogyan ezt tette az áprilisi választások előtt. Ugyanezt teszik kicsiben is. Miskolcon mesélték, hogy az ukrán menekültek hajnalban fürdeni akartak a városi fürdőben, és amikor a helyiek barátságosan azt tanácsolták, hogy nyitás után jöjjenek vissza, kikérték maguknak, közölve, hogy nekik a hajnali fürdő is jár.

Meddig fogjuk elnézni a nyilvánvaló pofátlanságot? Meddig tűrjük, hogy Nepop ukrán nagykövet utasításokat adjon magyar szervezeteknek? Álljon meg a nászmenet! Ki az a Nepop nagykövet, de ki az a Zelenszkij elnök, hogy hajbókolni kelljen előttük? Megjegyzem, mélyen elítélem a Margitszigeti Színház vezetőit, akik az ukrán nagykövet tiltakozására lemondták Valentina Lisitsa zongoraművész szereplését, csak azért, mert az ukránoknak nem tetszik.

Meddig fogjuk elnézni, hogy a háborúra hivatkozva a kárpátaljai magyarság ügyét lesöpörték a napirendről és aligha kerül vissza? Meddig fogunk hallgatni arról, hogy az olyan elnök, aki fasiszta halálbrigádokat hoz létre, pártokat tilt be, az maga is fasiszta?

Féltem Magyarországot attól, hogy elsüllyedjen az ukrán mocsárban. Nem kétlem, hogy az Orbán-kormány nem akar elsüllyedni. Többször elmondták, hogy ez nem Magyarország háborúja.

De a politikai talaj körülöttünk már mindenütt ingoványos. És félő, hogy ha tovább megyünk ezen az úton, belesüllyedünk a mocsárba, és nem lesz, aki kihúzzon bennünket.

Elég abból, hogy bevállalunk egy sor dolgot, amiről tudjuk, hogy nekünk nem lesz hasznunk belőle, sőt talán kárunk is lesz. Kiállunk Ukrajna területi egysége mellett, noha tudjuk, hogy a területi változások elismerése nélkül nincs megegyezés Oroszországgal. Kiállunk mellette annak ellenére, hogy a nyugat Ukrajna felosztására készül.

Egyre több olyan kijelentést teszünk, ami az ukránoknak imponál, de rontja a viszonyunkat Oroszországgal, és minimálisra csökkenti annak lehetőségét, hogy Magyarország közvetítő legyen a felek között. Pedig milyen szép lenne, ha Budapesten születne meg a béke, és nem Ankarában vagy Bukarestben.

Magyarország nem szövetségese Ukrajnának. A NATO hivatalosan nem részese a háborúnak. Mi mégis úgy teszünk, mintha szövetségesi hűség kötelezne az ukrán érdekek kiszolgálására. Az ukrán gabonaexport például nem a mi ügyünk, és ne is tegyük azzá! Bűn segítséget ajánlani az ukrán szállítmányok átrakásában, sőt azon törni a fejünket, hogy az ukrán gabonát, hogy tudnák rajtunk keresztül exportálni. Azt se szeretnénk hallani, hogy a csővezetéken Ukrajna felé nyomunk gázt vagy olajat.

Nagyon kérem Szijjártó miniszter urat, ne ígérgessen az ukránoknak! Ne ígérjük, hogy kórházat, iskolát, óvodát, meg ki tudja mit, fogunk építeni Ukrajnában az ukránoknak. Nem a mi dolgunk. És itthon is lenne helye ennek a pénznek.

És még valami. Ne hangoztassa a kormány, hogy mi a nyitott ajtók hívei vagyunk a NATO-ban is, az EU-ban is. Ukrajnának semmi keresnivalója sincs az EU-ban. Ha Magyarország meghajol az EU és a lengyelek nyomása előtt, és az EU-csúcs júniusban zöld utat ad az ukránoknak, magunknak ártunk a legtöbbet. Senki sem hallotta, hogy Duda lengyel elnök Zelenszkijjel a 80 milliós ukrán-lengyel közösségről beszéltek? A V4 érdekünk, de a lengyel-ukrán összeborulás nem. Annál már csak a lengyel-ukrán-román szövetség a rémisztőbb, de sajnos már ez sem kizárt.

Világos szabályok kellenének arra is, hogy mi jár az ukrán menekültnek és mi nem jár. A „magyar történelem legnagyobb humanitárius akciója” sok pénzbe kerül. Arról senki sem beszél, hogy beengedünk minden ukrajnait, ellenőrzés nélkül, és nem tudjuk, hogy kik ők és mire készülnek.

Katonai téren különösen veszélyes lehet a mocsár. Nem vagyunk a háborúban, nem szállítunk fegyvereket, és nem engedünk át fegyvereket. Ez jó és helyes! De vajon tudjuk-e, hogy Pápáról mit visznek a C-17-es óriás gépek? Vajon háborús részvételnek számít-e az, ha ukrán katonákat fogadunk gyógykezelésre?

A média terén már benne vagyunk a mocsárban. Legalább ezen a téren legyünk semlegesek, ne álljunk be az amerikai médiaháborúba! Tegyük azt, ami a kínaiak! Közöljük az ukrán híreket, az orosz híreket és a magyar kommentárt! Ne hülyítsük a magyar embereket! Józannak kell maradnunk!

A mocsár tulajdonsága, hogy nehéz, sőt szinte lehetetlen kimászni belőle. Orbán miniszterelnök május 16-i beszéde a miniszterelnöki eskütételét követően elment odáig, ahol Magyarország még meg tud kapaszkodni. Még azt is sejteni engedte, hogy mibe tudunk kapaszkodni.

De ha tovább megyünk az ingoványban, amire láthatóan vannak jelentkezők, elsüllyedünk. Elég az ukrán mocsárból!