Nem tudom észrevették-e: nálunk nem csinálnak filmeket a szocializmus évtizedeiről.  Kivételt az '56-os téma jelent, arról pedig már annyi bőrt lehúztak, hogy itthon ezért már nem mennek be a moziba. A tanút, Bacsó Péter halhatatlan filmjét ismételgetik, de azt egyrészt még 1969-ben forgatták, nem most, és az ötvenes évekről szól, nem arról, ami 1956 után történt.

Játékfilmekben Kádár János nem jelenik meg. Csináltak ugyan egy filmet Drakulics elvtárs címmel, de az emberek nem rohanták le a mozikat. Az emberek nem buták, a hülyeséget messziről felismerik.

Kádár személyétől mind a mai napig ódzkodnak. Lehetne összehordani mindenféle rosszat, vannak is ilyen törekvések, de egy filmkészítőnek vagy egy írónak tudnia kell, hogy az emberek többségének emlékezetében Kádár nem így él.

Kádár nem skatulyázható be a ma divatos kategóriákba. Nem volt véreskezű diktátor, nem volt hadvezér, nem volt a mai trendi figura sem, aki cselekvés helyett pszichiáterhez jár.  Kádár egy ember volt, aki lehetőséget kapott országunk vezetésére, és ennek legjobb tudása szerint igyekezett eleget tenni.

Előnyösebb helyzetben vagyunk, mint több európai volt szocialista ország. Nálunk az 1956 utáni korszak egy emberhez, Kádár Jánoshoz kötődik. Mindenütt másutt többen is kerültek az élre, aztán el is tűntek. Még a szovjeteknél is volt vagy öt főtitkár.

Kádár János 32 évig vezette Magyarországot. Minek tudható be? Nos, annak, hogy békét és stabilitást teremtett. Ennek a jelentőségét csak azok értik, akik elveszítik. Nézz körül a Balkánon, az ukránoknál, de másoknál is! Úgyhogy a békét és a stabilitást meg kell becsülni. Visszamenőleg is, és a mára nézve is!

Drámai sorsú ember volt. ’56 is elég lett volna, de neki meg kellett élnie, hogy életműve összeomlik. A sors kegyes volt hozza.  Meghalt meg mielőtt a dühödt antikommunista őrület a fejét vehette volna.  Nem ítélték el, de kizárták a történelemből.

Az MSZP országlása idején Kádár helyébe Nagy Imrét rakták.  Kapott szobrot, kitüntetést neveztek el róla. Ez utóbbit a Fidesz-érában eltörölték, a szobrot meg a Margit híd lábához száműzték. 

De van egy furcsaság.  Kádárt ugyan kiírták a történelemből, ugyanakkor egyre többen beszélnek a korszak teljesítményéről. Lépten-nyomon halljuk, hogy akkor épültek lakások, világszínvonalú volt a magyar Ikarus, mozdonyokat is tudtunk gyártani, sikeres embereket nevelt az oktatási rendszer.  Egy dolog nem hangzik el, hogy akkor szocializmus volt.  

Elismerik, hogy volt fejlődés, és nem is kicsi, de ez mintha független lenne a szocializmustól. Ugyanazt teszik, mint Kína esetében most. Kína fantasztikus fejlődését nem tagadják, badarság is lenne, de a szocialista rendszerről egy szót sem ejtenek.

Értelmiségiekkel beszélgetve az az ember érzése, hogy már-már hajlandóak lennének Kádárt elismerni, ha nem lenne 1956, és persze a Nagy Imre-ügy.

Mondok valamit, amit sokan nem értenek és sohasem fognak megérteni. 1956, a szocializmus megvédése nélkül nem lett volna a hetvenes évek sikersorozata.  Mint ahogyan Kína sem lenne a világ második gazdasági hatalma, ha 1989-ben Teng Hszio-ping nem védi meg a szocializmust. 

Mi kezdettől fogva azt mondtuk, hogy védjük meg a szocializmus és Kádár igazságát.  Jó lett volna mélyebben elemezni a múltat, új értékeléseket adni.  Adtunk is ilyeneket, de a totális tőkés támadás tükrében ezt sokan nem értették vagy fölöslegesnek tartották.  Minek bíráljuk mi a szocializmust, amikor ellenfeleink naponta bele rúgnak?  Van benne igazság.  A kapitalizmus igazságtalanságaihoz és bűneihez képest a szocializmus hibái  szinte gyerek csínynek tűnnek.  

Kádár azt vallotta, hogy a szocializmus célja csak az lehet: adjon jobb életet a népnek.  A politika nem lehet forradalminak tűnő ötletek kísérleti laboratóriuma.  Ha a szocializmus jobb megoldást ad, mint a kapitalizmus, az emberek támogatni fogják. A jó nem feltétlenül jelent több pénzt, gazdagságot. Hosszútávon mindig az emberibb megoldás a jobb. A lakáspolitika ilyen volt.  Nem hiteleket kínált, hanem elérhető lakást. Lehet, hogy panelt, de lakást.

A szocializmust csak hittel lehet csinálni, és ezt Kádár nagyon jól tudta. A szocializmus nem csak álom, reális cél is. A szocializmus épületét fel lehet építeni, de nincsenek mindenütt érvényes szabványok. Minden ország szocializmus-háza más és más lesz. Nem a házaknak kell egymásra hasonlítaniuk, hanem az embereknek kell otthon érezniük magukat bennük.

Kína megítélésében Kádár megelőzte minden kortársát. Itthon is, nemzetközi téren is. Akkoriban mindenki nyitott Kína felé, mindenki vágyott az óriási kínai piacra. De Kádár többet látott. Kínában a szocializmus új modelljét vélte megtalálni. A 21. századra a szocializmus keletre költözik, hogy aztán újult erővel, friss energiával jöjjön vissza Európába, mondta egyszer, kár, hogy nem érhette meg.

A 20. századi magyar szocializmus, Kádár életműve a miénk. Merítünk belőle, beszélünk róla azoknak, akik nem élték meg. De sohasem felejtjük el Marx figyelmeztetését.  A 19. századról beszélt, de nekünk is szólt: „a szociális forradalmak…költészetüket nem a múltból, csak a jövőből meríthetik.”