Az idén a nagy meleg miatt minden hamarabb érik, úgyhogy a szabolcsi almatermelő gazdák már Szent István napja előtt megjelentek a feldolgozó cégnél, hogy eladják az idei termést. Az osztrák cég nem volt figyelemmel, hogy népünk ünnepre készül, és egy szép kerek summa nagyobb örömet okozna, mint akármilyen augusztus 20-i tűzijáték. Úgyhogy közölték a gazdákkal: 13 forintot adnak egy kiló léalmáért vagy semmit.

A gazdák eleinte a hőségre fogtak mindent, mondván, hogy épp ésszel senki sem ajánl 13 forintot, ami még az önköltséget sem fedezi. Aztán belátták, hogy az osztrák cég egyébként nagyon is magyar főnökei a légkondis szobáikban aligha kaptak hőgutát, tehát valami másról van szó.

A gazdák sem ma jöttek le a falvédőről. Rögtön tudták, hogy az osztrák sógorok finoman szólva visszaélnek az erőfölényükkel. A helyzet ugyanis momentán az, hogy az osztrák vehet máshonnan is almát, ha a magyarokkal nem egyezik meg. Mondjuk az ukránoktól vagy a románoktól. A magyar gazda azonban nem tudja máshova eladni az almáját, mert a rendszerváltás után a magyar élelmiszeripart sikeresen eladták a külföldnek, és az almaügy speciel az osztrákok kezében van.

Az osztrák cég abba sem halna bele, ha egyetlen kiló magyar almát se venne az idén, mert a cég benne van a magyar cukorbizniszben is, a kukoricatermékekről nem is beszélve, úgyhogy van honnan pótolnia a veszteséget.

A magyar gazda ellenben nem tud mit kezdeni az almájával. A minőségi étkezési almát el lehetne adni külföldre, de a magyar almatermésnek csak egy harmada ilyen. A többi ipari alma, zömében léalma, amit nem lehet becserélni. A rendszerváltáskor magára hagyott magyar almatermelőknek se pénzük, se erejük a fejlesztésre.

A léalmáját ugyan feldolgozhatná a magyar termelő saját maga is, ha lenne ipari feldolgozó üzeme. De nincs! Annak idején számos termelőszövetkezetnek volt feldolgozója is, de – köszönd a rendszerváltás okos politikájának – a szövetkezetekkel együtt azok is eltűntek. Úgyhogy a magyar üzemek közel felének évei meg vannak számolva.

Szóval 13 forintot ad az osztrák, amikor az önköltség 25. Mit tesz ilyenkor a magyar gazda? Tüntet. Bízik valamiben, de főleg csak azért, mert mindig kell bízni valamiben. Az osztrák aligha fog meghajolni.

A magyar gazda aztán megy a helyi képviselőhöz, sőt a kormányhoz. Az illetékesek megnyugtatják a gazdákat, hogy teljes mellszélességgel mellettük vannak. Sőt, a többi visegrádi ország nem kevésbé aggódó minisztereivel keményen küzdenek azért, hogy az erősebbek ne szúrjanak ki a gyengébbekkel. De konkrétan most nagyon sajnálják, de meg van kötve a kezük, mert az EU szabályai miatt, ugye, nem lehet beavatkozni a gazdaságba.

Apropó, állami segítség! Az egyik gazda bátran a szemébe mondta a többieknek: a szocializmusban az állam segített nektek, de az nem volt jó. Most jó lenne, csak most már más világ van.

A gazdák egymást közt megvitatják a helyzetet, ugye, most már internet is van, nem csak a falusi kocsma. Gyorsan kiderül, hogy lesz, aki 13 forintért is odaadja az almát, mert a kis pénz is több a semminél.

Megszólalnak az óvatosak is: ha lezárjuk az utakat, a rendőr nem fog mellénk állni, még a TEK-et is ránk küldik.

Néhányan azt is felismerték, hogy az igen tisztelt média, most nagy ívben hallgat. Pedig milyen erővel kürtöli világgá a konzervatív média, ha két migráns rámászik a kerítésre, Vagy milyen hévvel védik a liberálisok a civilnek kikiáltott szervezeteiket, ha bárki is egy újjal hozzájuk nyúl. A 13 forintos felvásárlási ár nem üti meg az ingerszintjüket.

Néhányan, egyelőre finoman, ki tudja, mi lesz még, el kezdik emlegetni az áprilisi választásokat, amikor a győztesek megígérték, hogy minden magyart megvédenek.  A minden magyar fogalmába talán az almatermelő gazdák is beleférnek. Bár, ki tudja?

A magyar állam intézményei, a kormánytól az ágazati szervekig tehetetlenek.  Nem merik kimondani, hogy a magyar alma nem kell az EU-nak, és előbb-utóbb az utolsó almafát is kiirtják Szabolcsból. Nem merik kimondani azt sem, hogy pontosan tudják, hogy családok százai, emberek ezrei mehetnek tönkre anyagilag, fizikailag, emberileg. A hangos elégedetlenség zaja el fog ülni. A társadalom szemében a debreceni BMW okozta mámor pedig feledtetni fogja a magyar kapitalizmus újabb áldozatait.

Az Orbán-kormány ma szilárd, kétharmados többségen ül. De meddig? A kormány egyre több olyan intézkedést hoz, amely konfliktusokat gerjeszt a társadalomban. Nő a vesztesek, az elégedetlenek száma. Még nem mennek az utcára. A cafetéria megvonására nem tört ki Pesten a forradalom. A benzin árának folyamatos emelése sem vitte ki az embereket az utcára. Az Orbán-kormány erre mondhatja: elviseljük a konfliktusokat, van miből. Lehet, de az is igaz, hogy minden ilyen intézkedéssel azt a fát vágják, amelyen ülnek.

És mi, barátaim, akik nem vagyunk almatermelők, mikor vesszük észre, hogy a 13 forintos ajánlat bennünket is megaláz? A külföldi tőkés bennünket is semmibe vesz. Mikor vesszük észre, hogy a pofonokat egy helyről kapjuk? Mikor értjük meg, hogy hallgatással, megalkuvással nem kerüljük el a következő pofont. Jönni fog, ha nem teszünk ellene.

Thürmer Gyula