A rendszerváltás harmincadik évfordulóját, a tőkés parlament első ülését ünnepelte az Országgyűlés május 2-án. Ott volt a kormányzó elit színe-java. Az alkalomra szépen fel is öltöztek, öltöny, nyakkendő, semmi slendriánság. Még Deutsch Tamás is megszabadult a torzonborz külsejétől, így többen nem ismerték fel azonnal.

Az arcokon áhítat, de leginkább elégedett mosoly: mondjon a világ akármit, mi megcsináltuk! Persze, értem én. Az egykori jogikaros csapat megcsinálta azt, amiről álmodott. Büszkék rá. Megdöntötték a szocializmust és csináltak egy számukra szépen virágzó kapitalista Magyarországot. Ma egy asztalnál ülhetnek nyugat-európai és amerikai vezetőkkel. És mindemellett még túl is élték a három évtizedet, amit nem mindenki mondhat el az egykori szocialista országokban.

Persze, az igazság az, hogy a rendszerváltást nem ők csinálták. Ha nincs Amerika, ha nincs Németország, és ha nincs Mr. Soros, most aligha lenne mit ünnepelni. És persze ha akkor az országnak nem hitehagyott vezetése van, amely a harminc ezüstöt fontosabbnak tartotta, mint a nép sorsát, a fideszesek is, a többi magyar rendszerváltó is ma is még álmaikat szövögetnék. Csak harminc évvel idősebben. De hát ők a győztesek, a történelmet is ők írják.

Az ülés szépen meg volt koreografálva. Beszélt Áder János, aki rendszerváltó és százszázalékos Fideszes is, de a Sándor palotai tisztségében pártokon felett álló államférfiként tetszeleg. Ezúttal a „nemzeti összefogásról” beszélt. Nem volt hiány közhelyekből sem, amelyek értékes utánpótlást adnak a szilveszteri kabaréknak. Érdemes lenne elmélkedni azon, hogy mit is jelent a „nemzeti összefogás” egy milliárdos és egy gyári munkás között, de ilyen durvaságokkal senki sem zavarta meg a parlamenti ülés emelkedett hangulatát.

Ünnepi ülés persze nincsen szózatok nélkül. Most sem történt másként. A Fidesz és a kormány első számú vezetői terjesztették elő a nyilatkozat tervezetet. Bár ezt rosszul mondom. Első számú vezető csak egy van, a többit nem számozzuk. Szóval elégedjünk meg azzal, hogy nyilatkozatot fogadtak el „Magyarország népképviseleti rendszerének harminc évvel ezelőtti visszaállításáról.”

Az ilyen nyilatkozatoknak megvan a maguk logikája. Mondhatni, díszkötésbe csomagolnak unos-untalan hangoztatott politikai és ideológiai tételeket. A politikai értékelések gyorsabban válnak kinyilatkoztatássá, evidenciává, erkölcsi normává, sőt törvénnyé.

Vita most sem volt. Nekünk lett volna néhány szavunk arról, hogy mit adott a szocializmus a magyar népnek, és mit vett el tőle a kapitalizmus, de bennünket nem hívtak meg.

Az ellenzéket meghívták, de az ellenzék nem ment az ülésre. Nem azért nem mentek el, mert ugyanazt gondolnák a rendszerváltásról, mint mi. Szó sincs róla! Az ellenzékiek nagyon is rendszerváltónak tartják magukat, sőt csak magukat tartják virtigli rendszerváltónak. A gond ott van, hogy két dudás, akarom mondani, két rendszerváltó elit, nehezen fér meg egy országban.

Megmondom őszintén, nem értem a Fideszt. Az ünnepi nyilatkozat kimondja, hogy „a kommunista diktatúrát korábban fenntartó csoportok” újra és újra meg akarják szerezni a hatalmat. Ez egy fokkal rafináltabb változata annak, amikor a konzervatívok „kommunistának” nevezik a liberálisokat. Mit akarnak ezzel? Lejáratni a liberálisokat?

Ideje észrevenni, hogy a Fidesz a liberálisok „kommunistázásával” árt nekünk, árt a Munkáspártnak, de segít, és nem keveset segít a liberálisoknak. Ugyanis akad még ember Magyarországon, aki szívesen gondol a Kádár-rendszerre. És mit hallanak a Fidesz-médiától mindennap? Azt, hogy a kommunisták a DK-ban, az MSZP-ben, sőt a Momentumban vannak. Abszurdum, nem?

A nyilatkozat ismét belerúg egy nagyot a szocializmus korszakába. A kormánypártok szerint 1989-ben „a kommunisták több mint négy évtizednyi uralma során lepusztított, elszegényített, súlyos adósságokkal terhelt és szellemileg, lelkileg is megnyomorított ország” voltunk. Ők is tudják, hogy ez nem igaz. Sőt, szerintem azt is tudják, hogy ha a szocializmus nem épített volna ki olyan minden emberre kiterjedő egészségügyi rendszert, akkor most, a koronavírus idején sokkal nehezebb lett volna a helyzet. Az olaszok, a spanyolok, az amerikaiakról nem is beszélve, előbbre vannak a minden emberre kiterjedő rendszer szétzúzásában, úgyhogy meg is nézhették magukat.

A politikai elit téved, ha azt hiszi, hogy az ilyen anyázó nyilatkozatok az erejüket mutatják. Az erősek nem vagdalkoznak, tisztában vannak erejükkel. A magyar kapitalizmus harminc éve áll. A magyar szocializmus harminc év létezés után, 1975-ben már nem lőtte ilyen erővel a Horthy-rendszert. Tudták, hogy a felépített egy millió lakás, az emberek életének folyamatos javulása, a biztonság megléte, önmagukért beszélnek.

A mostani nyilatkozatot olvasva, sok barátom, ismerősöm, feldühödött. Jogosan! A történelemhamisítás, az állami politika szintjére emelt hazugságok sértik azokat, akik évtizedeken át itt éltek, megművelték a földeket, buszokat, vonatokat, ruhákat gyártottak az üzemekben, házat, országot, nemzetet építették.

De vegyük észre, hogy a harminc éve született elit bomlik. A konzervatívok és a liberálisok egymást ölik. Még a járvány idején is pitiáner harc folyik a hatalomért.
A mai elit a bizonytalanságát leplezi a kemény kirohanásokkal. Nem tudja, hogy merre megy a nagyhatalmak csatája. Szeretne középen lenni. A mostani nyilatkozatban Széchenyi István szavaival vallják, hogy csakis a „saját tengelye körül forgó”, önálló Magyarország kerülheti el, hogy gyarmati sorba kerüljön. A rendszer nem tud működni, lélegezni a külföldi háttér, a NATO katonai biztosítéka és a multik beruházásai nélkül.

És ami a legfontosabb: egyre kevésbé értik, hogy mit gondolnak, mit éreznek, mit akarnak az emberek. Ráadásul, ahogy Virág elvtárs A tanúban mondaná: a nemzetközi helyzet fokozódik. Igen, a helyzet fokozódik. Mindenütt!