Kuba a mi ügyünk is
A magyarországi rendszerváltást Kádár János és Grósz Károly munkatársaként éltem meg. A szemem előtt zajlottak a magyar szocializmus utolsó órái. Láttam Mark Palmer amerikai nagykövetet, aki arcátlanul beavatkozott a belügyeinkbe. Békítgette az ellenzék egymást utáló szereplőit. Összehozta őket a kormányzó párt azon figuráival, akik hajlandók voltak a hatalom átjátszására.
Láttam Grószt, aki tudta, hogy a munkások és parasztok hatalmát csak rendkívüli eszközökkel, erővel és rendkívüli állapot bevezetésével lehet megmenteni, de inkább hallgatott liberális barátaira, és engedte széthordani a szocializmus épületét. Láttam a vezetés tagjait, akik pitiáner intrikáikkal voltak elfoglalva és jó állást, de legalábbis menlevelet igyekeztek kapni a rendszerváltóktól.
Láttam egy pártot. Egy pártot, amely 1945 előtt túlélte az üldöztetést, az illegalitást, majd élére tudott állni a szocializmus építésének. Egy pártot, amely csodát teremtett, az elégedett és büszke népi Magyarországot. 1989-ben egy pártot, amely idővel megszokta a kispolgári jólétet, és már nem hitt a nagy szavakban. Egy pártot, amely vereségre ítélte önmagát és vereséget is szenvedett.
Azóta mindig aggodalom tölt el, amikor valahol a világban kezet emelnek a szocializmusra, el akarják venni a jogot a népektől, hogy függetlenül döntsenek, és úgy éljenek, ahogyan akarnak.
Az Egyesült Államok a legaljasabb, legszemetebb ország a világon. Semmit nem tűr meg maga körül, ami más, mint ők, és előbb vagy utóbb igyekszik leigázni, szétzúzni mindenkit, aki ellenáll. Most ráadásul a liberálisok kerekedtek felül az amerikai politikában, akik mindent fel akarnak számolni, ami a pénz, a tőke szabad mozgását akadályozza.
A „színes forradalmak” sikere vagy bukása nem az USA-tól függ. Ha a kiszemelt ország vezetése megadja magát, ha nincsenek lánglelkű vezetők, ha sikerül megosztani a társadalmat „jó” reformerekre, demokratákra és „rossz” konzervatívokra, diktátorokra, ha a tömegek belefáradnak a külső nyomásba, elkerülhetetlen a vég.
Belarusz ellen tavaly óta totális támadás folyik. Minden van, több tízezer amerikai katona a belarusz határoknál, a kereskedelem beszüntetése, a belarusz repülőgépek kitiltása, a belarusz sportolók és művészek kizárása a nemzetközi eseményekről. A belarusz ellenzék jelentéktelen figuráit államfők fogadják és igyekeznek naggyá tenni őket.
De a belarusz elnökben emberükre találtak. Lukasenko a szocializmusból jön, ért az emberek nyelvén és a nyugati nyomással szemben most is volt ereje az emberekhez fordulni. Döntsetek, mit akartok! Független Belaruszt, vagy a nyugat kiszolgálóját? Engedtek az újgazdagok nyomásának, akiknek kevés az, amit adni tudunk, és milliárdosok akarnak lenni? Vagy megőrizzük a nép államát, amely erejéhez mérten mindenkinek ad?
A csatának még nincs vége, de Belarusz jó úton halad. Lukasenko határozott fellépése megállította a bomlást. Kialakult a szilárd vezetői gárda, világos tervekkel és szavahihető hittel. Az emberek pedig élni szeretnének, sőt jobban élni, de többségük érti, hogy a liberális ellenzék nem fejlődést, hanem káoszt hozna.
Biden most Kubában próbálkozik. Pedig tudhatná, hogy 1959 óta egyetlen amerikai elnöknek sem sikerült véget vetni a kubai szocializmusnak. Se katonai erővel, se gazdasági szankciókkal, se médiaháborúval.
Biden azt hiszi, hogy most van itt a pillanat. Fidel és Raul Castro nemzedéke elment. Az új garnitúrában talán több lesz a „pragmatikus”, a „korszerű”, akikkel szót lehet érteni.
Biden számítása szerint az USA kezére játszik az is, hogy Kubában komoly nehézségekkel kell szembe nézni. Az embargó elzárja az országot a nyugati világtól, kevesebb a bevétel. Sok minden lett hiánycikk, ami tegnap még nem volt az. Vagy ha kapható, akkor csillagászati árat kell érteni fizetni, amit csak az újgazdagok tudnak megadni. Biden bízik abban, hogy Kuba népe belefáradt és kész más útra térni.
„Szívünk legyen Kubáé, a hazáé, a forradalomé, a szocializmusé, és győzni fogunk!” – adta ki a jelszót Miguel Díaz-Canel Bermúdez, aki az idén április óta vezeti a Kubai Kommunista Pártot. A párt, amely évtizedek óta őrzi a függetlenségi harc és a szocialista forradalom hagyományait, nem ingott meg.
Az emberek hívó szavára kimentek az utcára. A kubai emberek, úgy tűnik, tudják, hogy a függetlenséget nem lehet becserélni jobb ruhákért, szebb cipőkért, több élelmiszerért. A szocializmust lehet reformálni, megújítani, de csak addig, amíg a hatalom a dolgozóké, a népé. Ha kiadják kezükből a hatalmat, a pénz, a tőke agresszióját nem lehet megállítani.
Egyesek szerint nem a mi ügyünk, hogy mi történik Belaruszban vagy Kubában. De nagyon is a mi ügyünk! A liberális tőke azért akarja megdönteni Lukasenkót, mert a független és erős Belarusz akadály a pénz, a tőke terjeszkedése előtt. A kubai szocializmus is azért ellenség, mert akadályozza a tőke terjeszkedését a térségben.
A liberális tőke totális háborúja ellenünk is irányul. Magyarországon a szocializmust már megdöntötték. De még nem vagyunk gyarmat, még képesek vagyunk önállóan gondolkodni és cselekedni. Még őrizzük nemzeti hagyományainkat, még nem vagyunk olyanok, mint ők.