Sztrájkoltak a pedagógusok. Nem először, és vélhetően nem is utoljára. Kevés a bér, nagy a megterhelés, nincs elég önállóság, és még az oltás is kötelező. Nagyjából mindezek megváltoztatását akarták elérni a kormánnyal folytatott tárgyalásokkal, illetve a kétórás munkabeszüntetéssel.

A problémák nem új keletűek és a sztrájk lehetősége is kezdettől fogva ott szerepelt a lehetséges alternatívák között. A dolog politikai pikantériája abban van, hogy az akcióra néhány héttel a parlamenti választások előtt került sor.

Egy pillanatra álljunk meg! A rendszerváltáskor a magyar dolgozók, munkavállalók és a szakszervezeteik úgy csöppentek bele a tőkés rendszerbe, hogy csak hallomásból ismerték a sztrájkokat. Nyugaton voltak sztrájkok, keleten, mifelénk meg nem. De miért is lettek volna?

Az állam és a szakszervezetek ugyanazon társadalmi rétegek alapvető érdekeit fejezték ki, a dolgozókét. Lehettek különbségek ágazatok, vállalatok, megyék, városok között, hiszen mindenki igyekezett a legjobb feltételeket teremteni az ott élők és dolgozók számára. De ezek megoldásához nem kellett sztrájkolni.

1990 óta azonban megváltozott a világ. A tőkés magántulajdonos érdeke az, hogy a lehető leghosszabb ideig a lehető legkevesebb pénzért foglalkoztassa az embereket. A dolgozó érdeke ellentétes, a lehető legrövidebb idő alatt a lehető legtöbb pénzt szeretne keresni.

Az új helyzetben a sztrájk fegyverré vált, amellyel a dolgozó kiharcolhatja a magasabb béreket, a jobb munkakörülményeket.

A sztrájk ugyanis fegyver. Ha egy gyár dolgozói leállnak, a tőkéstulajdonos veszít, hiszen áll a gyár, nincs bevétel. A sztrájk a tőkés kezében is fegyver, mivel a sztrájk alatt nem fizet a dolgozóknak.

A kérdés az, hogy ki bírja tovább. A tőkésnek vannak tartalékjai, ezeket beveti, de az érdeke a sztrájk minél előbbi befejezése. A konkurencia ugyanis kiszagolja a bajt és azonnal lecsap, és igyekszik megszerezni a sztrájkkal sújtott cég piacait.

A dolgozók tartalékjai végesek, hiszen fizetéstől fizetésig élnek. Magyarországon nincsenek olyan sztrájkalapok, mint a nagy múltú nyugati szakszervezeteknél. A dolgozó érdeke a sztrájk gyors befejezése.

A pedagógusok nehéz helyzetben vannak. Ha egy gyár munkásai sztrájkolnak, ott a munkás a konkrét tulajdonossal áll szemben. A pedagógusok a kollektív tőkéssel, az állammal állnak szemben.

A gyárak tulajdonosai, ahogyan láttuk az elmúlt hetek ipari és közlekedési sztrájkfenyegetéseinél, felmérik, hogy mekkora veszteség várható sztrájk esetén és mekkora, ha engednek a dolgozók követeléseinek. És általában megegyeznek.

Az iskola nem gyár. Ha elmarad két tanóra az iskolák egy részében, az élet még megy tovább. Van persze politikai veszteség, mivel a társadalom egy része támadni fogja a kormányt.

De másról is szó van. A gyárban a vita a bérről szól, és nincsenek ideológiai kérdések. Ma Magyarországon nemcsak abban van vita, hogy mennyit keressenek a tanárok, mennyit dolgozzanak, hanem abban is, hogy mit és hogyan tanítsanak. Ez ideológiai kérdés, amit nem lehet sztrájkkal eldönteni.

A tőkésállam a tőkések kollektív érdekeit testesíti meg. Törvényekkel szabályozza a sztrájk, mint sajátos fegyver használatát. A mai Magyarországon a sztrájktörvény nagyon szigorú, majdnem teljesen kizárja a törvényes sztrájk lehetőségét.

A szakszervezetek nagyon helyesen támadják az Orbán-kormányt a dolgozói jogok korlátozásáért. Egyetértünk! Meg kell változtatni! De hogyan?

Beleszólhat-e a szakszervezet a konzervatív és liberális erők küzdelmébe? A szakszervezeti mozgalom minden hiányossága ellenére fontos érték. Szabad-e kockára tenni?

Az Orbán-kormány nem azért fogadott el ilyen törvényeket, mert gonosz, dolgozóellenes személyekből állna. Nem! Ez nem szubjektív ügy! Az Orbán-kormány olyan tőkés kormány, amely a gazdaság fejlesztését jelentős mértékben a multinacionális vállalatokra építi. A multi pedig azért jön ide, mert anyagi támogatást kap a kormánytól, viszonylag alacsonyak a bérek, és most tessék figyelni, ahogy ők mondják, munkabéke van. Nincs sztrájk, nincs tüntetés, és persze nincs forradalom sem!

A kérdés, amelyre szerintünk mindenkinek választ kellene adnia, az az, hogy alapjaiban megváltozik-e ez a helyzet, ha a konzervatív pártok helyét liberálisok veszik át. A liberálisok megszüntetik a tőke, a pénz uralmát? Ők nem tőkések? Ők haza zavarják a multinacionális vállalatokat? Netán szocializmust teremtenek? A válasz nyilvánvaló: NEM!

A kormányváltás kevés. Új társadalmat, jóléti szocializmust kell teremteni. Én jól emlékszem a budapesti Fazekasban eltöltött 12 évre. A tanár, a pedagógus akkor megbecsült ember volt, tekintélye volt. A párt és az állam számos vezetőjének tanári diplomája volt.

A rendszerváltáskor becsapták a pedagógusokat. Pénzt, hatalmat, korlátlan szabadságot ígértek nekik. Olyat, ami nincs és nem is lehet a kapitalizmusban.

Mi a tudást nagyobb értéknek tekintjük, mint a pénzt. Mi Széchenyivel valljuk, hogy „egy nemzet ereje a kiművelt emberfők sokaságában rejlik.” Mi egy országot akarunk magasabb szintre emelni, és nem csak kiválasztottakat. Mi olyan országot akarunk, ahol szabadságunk, önállóságunk nem jutalom az uralkodó pártokhoz való hűségért, hanem a társadalom lényege.