Az államalapítás ünnepét köszöntjük augusztus 20-án. Megtesszük minden évben, ebben nincs új vagy rendkívüli. Az új és rendkívüli a helyzet, amelyben vagyunk mi, a világ és hazánk. Az új és rendkívüli a feladat, amely mindannyiunkra vár.

Nem elég elővenni és leporolni a régi beszédeket. Nem elég meghajolni István király történelmi tette előtt.  Nem elég tanulságokat felidézni a múltból. Másra, többre van szükség!

A világ robbanás előtt áll. A koronavírus megmutatta, hogy mi, emberek mennyire sebezhetőek vagyunk a természettel szemben. De megmutatta azt is, hogy az általunk létrehozott és magasztalt rendszerek, a nemzeti kormányoktól kezdve az európai és világintézményekig, mennyire képtelenek megvédeni bennünket.

A tőke urai a járvány ürügyén soha nem látott rabságba hajtják a népeket. Tudják, kikkel beszélünk, kikkel találkozunk. Tudják, mire költjük a pénzünket. Szabadság helyett bezártságot kapunk. Megmondják, merre mehetünk, kivel találkozhatunk. Elzárják előlünk a való világot, a közösségi portálok virtuális világába kényszerítenek. Itt úgy tűnik, hogy sokan vagyunk együtt, de a valóságban soha nem voltunk ennyire egyedül, ennyire elszigetelten.

Hatalmas erők fogtak össze, hogy szellemileg, érzelmileg destabilizálják a világot, elvéve tőlünk a hit, a remény, a meggyőződés erejét. Nem akarják, hogy emlékezzünk a nemzeti múltra, mely összeköt bennünket. Nem akarják, hogy felidézzük a  történelem dicső tetteit, amelyek megkülönböztetnek bennünket más népektől.

A tervük egyszerű és félelmetes. A szellemileg destabilizált, elkábított népeket és embereket könnyedén lehet a bankok, a tőke korlátlan uralma alá hajtani. És ők ellenállás nélkül adják majd fel a nemzeti függetlenséget, a nemzeti létet és tudatot. Eltűnik minden akadály a nagy terv, az európai egyesült államok, majd a globális egyesült államok  megvalósítása elől.

De elég egy koronavírus-járvány, hogy milliók értsék meg: cselekednünk kell, ha élni akarunk.

Elég egy óriási robbanás Libanonban, hogy az emberek magukhoz térjenek, összefogott erővé szerveződjenek és elsöpörjenek mindent, ami megkeseríti életüket.

Miként védekezhetünk? Miben bízhatunk? Miben reménykedhetünk? Mire építhetjük a holnapot, mert ugye, holnapot, jövőt mindannyian akarunk?

Történelmünk felidézése, nemzeti ünnepünk megünneplése kollektív szellemi immunrendszerünket erősíti. Elődjeink képesek voltak viharokat túlélni és megmaradni. Mi is túléljük a mát és élvezői leszünk a holnapnak.

Szent István életműve bizonyíték arra, hogy a nagyhatalmak között is lehet élhető helyet találni Magyarországnak. Lehet tanulni abból, hogy mások hogyan építik államukat, miként fejlesztik gazdaságukat. S mindezt anélkül, hogy kiszolgáltassuk másoknak az ország földeit, bányáit, mások birtokává tegyük anyagi és emberi erőforrásainkat.

Szent István egy közép-európai ország számára fogalmazott meg máig érvényes külpolitikai doktrínát. Mi itt élünk, közelebb vagyunk Európa nyugati részéhez, mint bármi máshoz. De nem olvadhatunk bele ebbe a világba, nem lehetünk az ő érdekeik kiszolgálói. Érdemi, hatékony kapcsolatok kellenek Európa keleti részével. Nem támogathatjuk a nyugat kelet elleni háborúit, mert azoknak csak vesztesei és áldozatai lehetünk.

Szent István államot épített nekünk, hatékony kereteket teremtett a gazdasági és társadalmi folyamatokhoz. Az elmúlt harminc év alatt gyökeresen átalakult a magyar állam. De vajon elég korszerű-e ez az állam? Ad-e elég teret szellemi kapacitásaink kibontakoztatásához? Ösztönzi-e a folyamatos megújulást? És ami a legfontosabb: magukénak érzik-e az emberek?

A világ robbanás előtt áll. Sokszor elmondjuk, sokszor emlegetjük, de vajon tudjuk-e, hogy az új veszélyekkel szemben csak olyan állam biztosíthatja a túlélést, amely az alapvető kérdésekben a lehető legnagyobb társadalmi támogatottságra számíthat. És ez messze nem azonos a parlamenti választásokon így vagy úgy megszerzett többséggel.

Augusztus 20-án megszegjük az új kenyeret is. De ne csak a finom falatot lássuk a kenyérben! Emlékezzünk,  hogy a kenyér kincs, a kenyér az élet. Ha gyermekünk játszik a kenyérrel vagy a másikat dobja meg vele, ne engedjük! A kenyér tisztelete nem a régimódiság jele. Meghajlás azok előtt, akik megtermelik ennivalónkat, és egyben kifejezése annak, hogy értjük a mai kor egyik legfőbb üzenetét: az élelmiszer kincs. Az ország önellátása az alapvető élelmiszerekből minden felelős kormány számára alapvető feladat kell, hogy legyen. Az ország agrárpotenciáljának megvédése és gyarapítása nélkül nem kapcsolódhatunk be az élelmiszerforrások feletti nemzetközi harcba. Nem mi fogunk a világnak szállítani, hanem mi szorulunk rá a világra.

Magyar vagyok. Baloldali ember, munkáspárti. Augusztus 20-a az én ünnepem is. Osztozom honfitársaim örömében és minden erővel azon vagyok, hogy a világtörténelem mostani nagy háborújában győztesek legyünk. Ne sodorjon el bennünket a kapitalizmus válsága! Ne pusztuljunk bele járványok emberi és gazdasági következményeibe! Ne töröljenek el bennünket a nagyhatalmak a föld felszínéről! Maradjon meg a nyelvünk, önálló kultúránk és interaktív részesei legyünk a világ, az emberiség fejlődésének! Nyerjük meg a jövőt! Magyarországét! A miénket!

Ugye Önök is így gondolják?

Thürmer Gyula