„Munkásmozgalomról beszélünk, ha munkások összeállnak, hogy munkájuk termékének nagyobb része jusson nekik, s erre a célra utakban és módokban egyeznek meg, hogy munkaerejüket drágábbra tarthassák” – írta Szabó Ervin még 1911-ben.

Ne tessék legyinteni, hogy ez régen volt! Ma sincs másként. Ha több fizetést akarsz, össze kell fogni a többiekkel! Szervezeteket kell létrehozni, tüntetni kell vagy sztrájkolni, győzködni a többieket! Ha nem szervezkedsz, ha nem sztrájkolsz, ha nem tüntetsz, ha nem csinálsz semmit, akkor ne számíts arra, hogy a munkaerődet drágábban fogják megvenni! Vagyis tőled függ!

Kisvárosi idősek otthona szociális dolgozója panaszkodik, hogy a kormány nekik nem adta meg az 500 ezer forintot, amit az egészségügyiek megkaptak a járvány idején végzett munkáért. Rohadt, szemét banda! – mondja véleményét a kormányról. „A szociális munkások is a frontvonalban voltak, amikor a járvánnyal szemben védték az időseket. Álljon be a helyünkre bárki, és gondozza az öregeket sokszor megalázó körülmények között! És mit tesztek ti? – kérdem. Írtunk Cser Ágnesnek, bízunk abban, hogy majd az ellenzéki pártok kiharcolják nekünk”. Helyben vagyunk, erről beszélünk. Levelet írnak és a parlamenti ellenzékben bíznak. Nem akarják bevallani, amit harminc év után már tudhatnak: a pénz uralta világban csak az az övéké, amit kiharcolnak maguknak. A liberálisokban bízni egyszerűbb, mint összeállni a többi szociális munkással és harcolni. Egyszerűbb, csak éppen aligha érnek el bármit is.

A kisvárosi iskolában 38 aktív pedagógus dolgozik, de egyikük sem tagja egyetlen szakszervezetnek sem. – meséli egy nyugdíjas pedagógus, aki több kollégájával együtt megszervezte a nyugdíjas tagozatot. Legalább az összefogás szellemét éltessük. – mondják. Elégedettek a pedagógusok? – kérdem. Mivel lennének elégedettek? És? – folytatom. Semmi és, válaszolják. Güriznek, közbe szidják a világot, és ellenségként néznek egymásra. A konzervatív-liberális vallásháború a kisvárosi pedagógusokat is egymás ellen fordította.

Egy rövid nadrágos postás biciklin hordja felénk a leveleket. Nem túl barátságos, nem is közlékeny, de tudatában van a Munkáspárt szociális érzékenységének. Ha úgy hozza a sors, hozzánk bekéredzkedik a WC-re, mert tudja, hogy a környéken mi vagyunk az egyetlenek, akik ezt megengedik. A szocializmusban ez természetes emberi gesztus volt. A tőkés világban, ahol ember embernek ellensége, ritka, mint a fehér holló. Volt tüntetni szombaton? – kérdem tőle. Ki ér rá ilyesmire szombaton? Nem is nagyon tudtunk róla.

Mindezt persze meg lehet érteni. Senki sem születik harcra. Ez igaz. De ha élni akarsz, sőt, ha jobban akarsz élni, azért meg kell küzdeni. A tőke ugyanis a gazdasági válságot mindenütt az emberek rovására akarja megoldani. Magyarán, leépít mindent, ami nem hoz pénzt, sőt viszi a pénzt.

A tőke ugyanakkor ravaszul félrevezeti az embereket. Életpályamodelleket ígérnek. A szakiskolai tanároktól elveszik a közalkalmazotti státuszt, de a versenyszféra nagyobb béreit ígérik. A szociális szakmát szembe állítják az egészségügyivel. Az egyiknek adnak, a másiknak nem. A postásokat az Európai Unióhoz küldik, mondván, hogy a postai szabályozás EU-s hatáskör, és a magyar állam nem tud többet adni. A pedagógusokat késre menő vitákba sodorja a tankönyvek jellegéről, az iskolaőrök szerepéről, és még sok minden másról.

A tőkés pártok is kiveszik részüket a manipulálásból. A konzervatívok nemzeti összefogást hirdetnek, a szegények és gazdagok közös boldogulását. A demokrácia beteljesüléseként hirdetik a nemzeti konzultációkat. Minden a nemzet, ne törődj olyan „apróságokkal”, hogy csóró vagy milliárdos vagy!

A liberálisok a „konzervatív diktatúra” elleni szövetségbe hívnak mindenkit, kötelező európai minimálbért ígérnek a megálmodott európai egyesült államokban.

A cél egy: a szociális munkás, a tanár, a postás ne ismerjék fel, hogy ők valamennyien elszenvedői a tőkés rendszernek és nem nyertesei. Egyikük sem lett milliárdos az elmúlt harminc évben. Nem az övék a szociális otthon, az iskola vagy a posta. Azt kapják, amit a tőke ad nekik.

A dolgozók ne ismerjék fel, hogy nem számíthatnak ajándékra a tőkésektől, se pártoktól, se kormányoktól, se tulajdonosoktól. Ne ismerjék fel, hogy a tőkés mindig csak annyit ad a dolgozónak, amennyire rákényszerül. Most adnak egy kicsit, mert nem akarják, hogy az embereknek eszébe jusson az a világ, amikor még az ember számított és nem pénz.

A tőke nem akarja, hogy a szociális munkások, a tanárok, a postások felismerjék erejüket. 100 ezer szociális munkás, 75 ezer általános iskolai és a 43 ezer középiskolai pedagógus, 28 ezer postai dolgozó ugyanis óriási erő. Feltéve, ha Szabó Ervint követve „összeállnak, hogy munkájuk termékének nagyobb része jusson nekik, s erre a célra utakban és módokban egyeznek meg, hogy munkaerejüket drágábbra tarthassák.”

A tőke retteg attól, hogy a dolgozók milliói felismerik, hogy az ő pártjuk nem a Fidesz, nem a DK, nem a Momentum, hanem a Munkáspárt. De retteg attól is, hogy ez bekövetkezhet. Nincs garancia arra, hogy az EU ezer milliárdjai megoldják a válságot, de még arra sem, hogy tíz év múlva is lesz EU. Emberek milliói láthatták, hogy a tőke nem tudja, sőt nem is akarja az embereket megvédeni.

Mi a mi dolgunk? Összeállni, szervezkedni, meggyőzni és harcolni. Hogy mondta Ady?  „Vagy bolondok vagyunk s elveszünk egy szálig, Vagy ez a mi hitünk valóságra válik.”

Thürmer Gyula