Jó hír! Filmet készítenek Hadik Andrásról! Gyanítom, hogy kapásból kevés honfitársam mondaná meg, hogy ki is volt ő. Pedig a szobra ott áll a budai várban. A Bartók Béla úton ma is megtalálható az egykori Hadik-laktanya. Sőt, nem messze tőle ma is virágzik a Hadik Kávéház, ahol egykor Karinthy, Kosztolányi, Móricz törzsvendégek voltak.

Hadik katona volt, huszár, aki Mária Terézia alatt egyszerű huszárból tábornagy, gróf, hadvezér lett. 1757-ben elfoglalta Berlint is. Na persze, nem a mai Berlinre kell gondolni, de akkor is! Magyar hadvezérek nem igen szoktak idegen fővárosokat elfoglalni, akármilyen kicsi is legyen az.

Hadik sikeres katona volt, a győzelmei tették naggyá. A dolog szépséghibája persze az, hogy az osztrák hadseregnek szerzett dicsőséget, de Mária Terézia végül is magyar királynő is volt. Mondhatni, szinte a családban maradt.

De ne keressünk a kákán is csomót! Örüljünk, hogy a magyar filmipar talán most talál egy magyar történelmi hőst. Igen, hőst! Iszonyatos hiány van belőlük. Hősök kellenek! Személyiségek, akikre felnézünk, akikekre szeretnénk hasonlítani.

Olyan filmek kellenek, amelyeket évtizedek múltán is meg lehet nézni, amelyek évtizedek múlva is lelkesítenek, biztatnak, erőt adnak.

A történelmünk telis-tele tragédiákkal, veszteségekkel, szenvedéssel, árulással, kishitűséggel, de ez nem jelenti azt, hogy ránk sohasem sütött a nap. Sütött, nem gyakran, de sütött! Hőseink is voltak, sőt vannak, csak fel kell idézni őket.

A magyar filmipar az elmúlt harminc évben nem volt erre képes. Eluralta a liberális szemlélet. Nem határozott, cselekvő egyéniségeket kerestek, hanem önmagukkal és a világgal vívódó figurákat. Minél jobban kínlódtak figuráik, minél ellentmondásosabbak, sőt zavarosok voltak, annál jobban bejöttek a liberális rendezőknek.

Kialakították a közép-európai sors sztereotípiáját. Az ő hősük nem Svejk, a derék katona, aki nevetségessé teszi a hülyeséget, és minden helyzetben feltalálja magát. Nem, mi vesztesek vagyunk, szenvedők. Mi jut nekünk? Holokauszt, Rákosi-diktatúra, 1956. A liberális filmgyártás jól érezte magát a saját maga által kreált világban. Barátaik nyugaton az ilyen filmekre voltak vevők.

A rendszerváltás is rányomta bélyegét a filmipar gondolkodására. Mindenki igazodni akart az új hatalomhoz. Szidni, közönséges módon ócsárolni a szocializmust! Ez lett az ars poetica sokak számára. Aktuálpolitikai áthallásokkal telerakni mindent, legyen az akár történelmi vagy éppenséggel természetrajzi film. Senkit sem érdekelt, hogy az ilyen filmek nézhetetlenek.

Igény hősökre pedig volt, sőt egyre nagyobb lett. A rendszerváltás felrúgta a hagyományos értékrendet. Ami jónak számított régen, becsület, tisztesség, hazafiság, önfeláldozás vagy egyszerűen csak a becsületes munka, leértékelődött, kiszorult. Helyüket elfoglalta a becstelenség, az ügyeskedés, a mások kihasználása, a gazdagodás, a világpolgári szemlélet.

De nem mindenki akarta ezt. Mit gondolnak, miért van sikere a milliószor ismételt, szocializmus-kori filmeknek? Azért, mert Dobó István az Egri csillagokban hős, és hősiessége ma is vállalható. A Kőszívű embere fiaiban Baradlay Richárd huszárkapitány átállása a császári seregből a forradalom oldalára tisztességes, hazafias és értelmes döntés. Utólag sem kérdőjelezhető meg. És akkor még nem beszéltük a Tenkes kapitányáról, Rákóczi hadnagyáról, és sok más szívünket ma is megmozgató történelmi hősről.

Miért volt sikerük? Nos, vélhetően azért, mert a forgatókönyvek világos értékrendre épültek. Nem volt vitás, hogy mi a jó, és mi a rossz. Nem pillanatnyi aktuálpolitikai célokat követtek, hanem történelmi távlatba helyeztek bennünket. A gyerekek kuruc-labanc csatákat játszottak. A hősök által magunk is hőssé váltunk

A közelmúltban megpróbáltak Hunyadi Jánosról filmet készíteni. Nem a törökverő hőst, a győztes hadvezért, nem Mátyás apját keresték benne, hanem a mai fogalmak szerint gondolkodó, vívódó valakit, aki mindenre jó, csak győzelemre nem. Vajon győzött volna-e a magyar sereg Nándorfehérvárnál, ha egy ilyen liberális Hunyadi lett volna a vezér?

Hol keressünk hősöket? Hagyjuk a 20. századot! Túl közel van, megítélésében még sokáig nem lesz közmegegyezés. Az erőltetés tönkre teszi a művészeti alkotásokat, rombolja a társadalmat. A világháborúkban nem érdemes hősöket keresnünk, önmarcangolásra pedig végképpen nincs szükség.

Én a rendszerváltozásos filmeket is félretenném. Az ilyen filmek a legjobb szándék esetén is csak propagandafilmek lesznek, képes érvelés valaki igaza mellett. De talán vissza lehetne hozni a halandó embereket a filmművészetbe. Nem a lelkiző kispolgárt, az ide-oda álló értelmiségit, hanem a dolgozó embert, akinek munkája teremtette és teremti ma is a társadalom jólétét.

Szeretném, hogy a Hadik-film ne csak terv legyen, hanem el is készüljön. Szeretném, hogy a film a 18. századról szóljon és ne a máról. Áthallások nélkül is meg tudjuk különböztetni a hőst a gyávától, a bátort a meghunyászkodótól, a távlatokban gondolkodó hadvezért az ügyeskedő karrieristától. Szeretném, ha Hadik András elfoglalná helyét a mi életünkben, a mi gondolkodásunkban, a mi érzéseinkben. Megérdemli és mi is megérdemelnénk.