Négy szem barack
Négy szem barackot kérek – hallottam egy idős asszony hangját a paksi piacon. Sárga sárgabarackot!
Négy szem? Nem sok! – gondoltam magamban. Na, persze, ha 1500 forintért adják kilóját, nem igen lehet ugrálni. Na, de négy szem, a szezon kellős közepén, Magyarországon?
Egy hete Csongrádon nagynéném születésnapját ünnepeltük. Egy pillanatra visszacsöppentem a gyermekkoromba, a hatvanas évekbe. A barackot már akkor is szeretted, mondta Irén néném, a boltba se kellett érte menni, mert itt volt a fán. A dinnyének meg forint volt a kilója. Annyit ehettél belőlük, amennyit akartál. Anyád meg üvegszámra főzhette be a baracklekvárt.
Négy szem barack! Vajon hány szemet vesznek a milliárdosok? Útközben megvettem a száz leggazdagabb magyarról szóló kiadványt. Csak azok olvassák el, akik nem kapnak eleve hányingert a gazdagok világától. De, ahogyan egy ismerősöm, mondta, jobb, ha tudjátok, hol vannak a milliárdosok. Nem kell keresgélni őket, ha hatalomra juttok és visszaadjátok a népnek azt, ami az övé.
De félre téve a tréfát, megdöbbentő dolgokat olvasni itt. Hogy lehet az, hogy Mészáros Lőrincnek 2014-ben 7,7 milliárdja van, hat évvel később pedig 270? Vagy kedvenc milliárdosom, Csányi Sándor, akivel egy évben születtem, potom hat év alatt képes volt megduplázni a milliárdjait.
Tudom, most sokan a kezüket dörzsölik, mondván, ezek a NER-es milliárdosok, a kormányközeli gazdagok. De, senki se gondolja, hogy a másik táborban mindenki csóró. Igaz, hogy Leisztinger Tamás csak 10 milliárddal lett gazdagabb három év alatt, de azért az se rossz. Nem sorolom tovább, mert tényleg jön a hányinger.
Persze, mondhatni, hogy kapitalizmusban élünk, ez a normális, sőt az etalon, az ideál, a példa, a minta, a modell, az eszménykép. De miért lenne normális az, hogy az egyik embernek négy szem barackra telik, a másik megveheti a fél országot? Milyen felnőttek, milyen országirányítók lesznek a fiatalokból, ha azt látják, hogy az egyik nem jut egyről a kettőre, a másik pedig nem győzi a milliárdjait számolgatni?
Bár számomra inkább az a kérdés, hogy meddig hisszük el, hogy ez a normális? Mikor ismerjük fel, hogy ez a világ nem a miénk? Mikor leszünk hajlandóak tenni valamit ellene?
Emlékszem, amikor először vettük be a programunkba, hogy fizessenek a gazdagok, azt hittem, hogy a munkájukból szerényen élő emberek tömegével fognak jönni hozzánk. Reméltem, hittem, hogy ők is látják a kapitalista társadalom mérhetetlen igazságtalanságát, a szegény és a gazdag közötti leírhatatlan szakadékot és változtatni akarnak.
De nem! Nem érdekel, hogy mije van a milliárdosnak, csak én éljek jól! Nagyjából ez volt a többség reakciója.
Azt pedig végképpen nem értették, hogy a szegény azért szegény, mert mások meg gazdagok. A milliárdosok milliárdjai a mi munkánkból származnak, tőlünk veszik el.
Milliók reménykednek ma is, hogy a tehetség, az ügyes helyezkedés meghozza a gyümölcsét és felkerülünk, ha nem is az első száz közé, de az felső tízezer közé. A többségük csalódni fog, de ezt még elképzelni se tudják, vagy nem merik.
A választások előtti néhány hónap a nagy ígérgetések és nagy remények időszaka. A befutóra kell szavazni, és a győztes hálás lesz majd a szavazatomért. De sokan gondolják így!
Fájdalmasan sokan hiszik, hogy elég leváltani a kormányt, és máris nem négy barackra fog telleni, hanem akár egy egész kilóra. Pedig tudhatnák a múltból, hogy a barackok száma nem nő, hanem csökken.
Komoly szervezetek, mint például a Pedagógusok Szakszervezete, felszólítja a pártokat, hogy „tegyenek versenyképes ajánlatot, megalapozott ígéretet a pedagógusok, az oktatásban dolgozók bérének emelésére”. Kezét csókolom, drága, kedves Szabó Zsuzsa elnök asszony, honnan tetszik venni ilyen illúziókat? Mindketten a szocializmusban nőttünk fel, harminc éve a kapitalizmusban élünk, vajon miért gondolom csak én, hogy a kapitalizmus nem erről szól? A „Gazdálkodj okosan!” a szocializmus társasjátéka volt, ma Capitaly van. A dolgozóé az, amit kiharcol magának.
Kínáról sokan azt terjesztik, hogy semmi köze a szocializmushoz. Kapitalista ország, ahol a milliárdosok uralkodnak. Való igaz, a kínaiak Teng Hsziao-ping tanítását megfogadták és úgy gondolják, hogy a szocializmus nem egyenlő a szegénységgel. Éljenek jobban az emberek már most, ne kelljen várni a távoli jövő „bőség kosarára”! De éljen mindenki jobban! Mindenki érezze, hogy ma jobban él, mint tegnap, és biztos lehet abban, hogy holnap jobban fog élni, mint ma. Az is, aki a Mercedest cseréli fel Rolls-Royce-ra, és az is, aki a bicikliről ül át valamelyik kínai népautóra! De tudja azt is, hogy ezt azért teheti, mert az országot a kommunisták pártja vezeti és népi-demokratikus hatalom van.
A Munkáspárt és én a mai magyar világot rossznak tartjuk. Meg akarjuk változtatni. Lehessen becsületes munkából megélni! A jólét forrása a munka, és ne a vagyon legyen! Ne a milliárdosok és az őket kiszolgáló politikusok döntsék el, hogy a népnek hány barack jut. A nép ossza el mindazt, amit mi itt megtermelünk!
Egyszer már volt ilyen világ nálunk. Valami hasonló most is van másoknál. Miért ne lehetne nálunk is újra és talán végleg?