Egyetértek a minimálbér emelésével, de nem írom alá. – mondta egy asszony a piacon. Önkormányzati intézményben dolgozom, nem lenne jó, ha megtudnák.

Értik ezt Önök? Az asszony nem a hírszerzésnél van, még csak nem is egy minisztériumban. Egy önkormányzati intézményben. Iskolában, óvodában, múzeumban, ki tudja.

Mit csinálnak az aláírásommal? – érdeklődött másvalaki. Az adatvédelmi szabályokat szigorúan betartjuk. Ne aggódjon! – mondtuk. Könnyű azt mondani! – volt a válasz. Két éve nem aggódtam, aláírtam. Aztán a választások után a rendőrségre citáltak, meg a bíróságra, hogy tanúsítsam, hogy én vagyok én, és tényleg aláírtam. Elég volt! Nem írok én alá semmit se!

Ugye, ismerős? Félnek az emberek. Ilyen fajta óvatoskodás korábban is volt, nem új. A félelmet egyszerre több dolog is gerjeszti. Másfél éve félünk a koronavírustól. Láttuk az elrettentő képeket, hogy mi történik azokkal, akik lélegeztető készülékre kerülnek. Nem akarunk oda kerülni. Félünk.

Az ismeretlen betegség jelenlétét idővel megszoktuk. Elhittük, hogy minden vakcina jó. Nem ment könnyen, mert sokan nem tudják eldönteni, hogy a mai pénzvilágban az oltás az ő javukat szolgálja-e vagy csak a gyógyszergyárak profitját.

Erre jönnek az ellenzéki pártok, és elkezdik bizonygatni, hogy a kínai nem termel elég antitestet, úgy, hogy nem csak az EU-ba nem mehetünk, de legjobb, ha végrendelkezünk. Mi marad nekünk? A félelem! Félünk a bizonytalanságtól. Az ellenzéki pártok pedig arcátlanul rájátszanak a mi félelmünkre.

Félelmet szül a bizonytalanság is. Ez a fajta félelem velünk van a rendszerváltás óta. A szocializmusban nem volt életpályamodell, de kiszámítható volt a jövő. Az iskolák elvégzése után biztosan kaptunk munkát. A munka után fizetés járt. Lehet, hogy nem annyi, amennyit akartunk, de meg lehetett élni belőle. Ha a gyár tönkrement, nem kellett a híd alá mennünk, mert az állam segített. Biztonságban éltünk, nem kellett félnünk a holnaptól.

A rendszerváltás nem csak a létbizonytalanságot hozta magával, hanem a konkurenciaharcot is. Az előléptetésért, a kitüntetésért régen is volt tülekedés, még harc is, de a küzdelem nem életre-halálra ment, mint manapság. A könyörtelen harchoz már az iskolában szoktatják a gyermekeket. Te vagy a fontos, a másik pusztuljon! Nem kell fair play, szolidaritás pedig végképp nem. A győztesnek, az erősnek talán jó ez, de a vesztesnek, a gyengébbnek a félelem marad.

A politikai élet is gerjeszti a félelmet. Azt szuggerálják, hogy jövő tavasszal csak két választási lehetőségünk van: Orbán vagy Gyurcsány? Ha rosszul döntünk, az egyik szerint elpusztul a nép és a nemzet, persze velük együtt mi is. A másik szerint jön a kemény diktatúra, kiüldöznek az EU paradicsomából és kínai gyarmat leszünk.

Három ciklus alatt még a legjobb kormány is okoz sérelmeket. A mostani sem volt kivétel. Az ország fejlődik, a középosztály gyarapodik, de millió számra élnek emberek, akiknek nem jutott abból, amit a kormány az embereknek juttatott, vagy nem tudtak élni vele. Miért szavaznának jövőre Orbánra?

Három ciklus alatt a legjobb ellenzék is önzővé, kapzsivá, elvtelenné válhat. Nekünk sem volt szerencsénk az ellenzékkel. Ígérnek fűt-fát, európai minimálbért, európai alapjövedelmet, sajtószabadságot, háborúznak a kormánnyal, miközben az Astoriánál, a város szívében gaz nő ki a járdából, koszosak az utcák, és sok helyütt a hajléktalanok vették át az uralmat a közterek felett. Miért szavaznának az emberek ilyen ellenzékre, mondjuk Gyurcsányra?

Van harmadik út, van más választási lehetőség. A Munkáspárt emberibbé tenné a mostani országot, megadóztatná a milliárdosokat, a kórházakra és iskolákra költene. A tőke, a milliárdosok Európája helyett a népek, a munkájukból élő emberek Európáját teremtené meg.

Sokan tartják ezt vonzónak. Miért is ne? Ez a legemberibb kínálat. Gondoljunk csak bele! Ha nem vagy milliárdos, mit várhatsz a milliárdosok hatalmától? Morzsákat? Lehet! Több morzsát? Az is lehet. De a morzsa morzsa marad!

Huszonévesen még nem rettent meg ez az alternatíva, a remény erősebb, mint a félelem. De az évek múlásával az elérhető célok száma is csökken. Akkor sokan döbbennek rá, hogy változtatni kell, új világ kell! De akkor már késő lehet.

A kormány is, az ellenzék is azt akarja, hogy féljünk a harmadik úttól. Kettő közül válasszunk, felejtsük el a harmadik lehetőséget, ami irreális, idejét múlt, megvalósíthatatlan.

A választás a két nagy között dől el. De nem mindegy, hogy a harmadik út megmarad-e. Nem mindegy, hogy hány jelöltje lesz a Munkáspártnak. Nem mindegy, hogy a Munkáspárt tovább viszi-e a harmadik út ígéretét.

Ne féljünk hát! Ne üljünk fel a félelemkeltőknek! Ne higgyük el, hogy csak ők és senki más! A saját eszünkre, a saját tapasztalatainkra hallgassunk!

Félelem helyett cselekedjünk! Ne várjunk a kormányok ajándékára!

Támogassuk, hogy 250 ezer forint legyen a minimálbér, és ne zavarjon meg senkit, hogy a kormány 200 ezret akar!

Álljunk a Munkáspárt mellé! Támogatóként, barátként, tagként!