Amióta Szent István megteremtette a magyar államot, történelmünk e három szó körül forog. Hogyan maradhatunk függetlenek és magyarok? Mi lesz azokkal, akik az ország kenyerét termelik, vérüket ontják katonaként, vagy „csak” adófizetőként eltartják az államot. Azaz, mi lesz velünk, az „istenadta néppel”?

István koncepciója előtt minden augusztus 20-án meghajlunk, és jogosan. István átvette az akkori európai normákat, királlyá koronáztatta magát, keresztény hitre térítette népét, az egyházzal megosztotta a hatalmat.

A rendszer működött. Nem olvadtunk be az európai birodalmakba, sőt a tatárok 1241-es agresszióját is átvészeltük.

A gazdagodó „kiskirályok” sem tudták megdönteni a királyi hatalmat.  S bár a jobbágyi sors nyilván nem volt egy vágyálom, az új gazdasági rendszer többet és jobbat tudott termelni, mint a korábbiak.

De egyetlen rendszer sem tökéletes. A feudális urak ölték egymást a vagyonért, a néppel fizetették meg a háborúkat. A rendszer a Dózsa-felkelést még tudta kezelni, de a nyugat gyorsabb technikai és gazdasági fejlődésére és a török invázióra nem volt válasza.

A török invázióba kis híján belepusztultunk. Szerencsére Erdély megmaradt a magyar függetlenség génbankjának. A magyarság megőrizte hitét is, nem tértünk át az iszlámra. Mindez megalapozta a magyar függetlenség és nemzeti lét újjászületését.

Savoyai Jenő szobrát én elvitetném a Budai Várból. Az ő vezetésével a nyugati koalíció ugyan kiűzte a törököket, de biztosította az osztrákok uralmát, s ezzel együtt kijelölte a magyarság helyét a világban. 

Katolikus ország maradtunk, a nyugati tőkés fejlődés mögött álló protestáns vallás nem tudott felülkerekedni. A nemzetközi munkamegosztásban az agrárország szerepe jutott nekünk.

A függetlenségből valamennyit vissza tudtunk szerezni a 19. században. Az Osztrák-Magyar Monarchia tolerálta a magyarság létét és a tőkés gazdasági modell fellendítette Magyarországot is. A felemás függetlenség, a monarchia által biztosított tőkés társadalmi modell fenntartásának igénye azonban belesodort bennünket az első világháborúba.

Az azt követő két és fél évtized a napnál világosabban bizonyította, hogy a nyugati rendszerbe való integrálódás nem kínál tartós és kifizetődő megoldást sem függetlenségünk, sem magyarságunk megvédésére. A német-magyar szövetség belevitt bennünket a második világháborúba, kiszolgáltatta az ország gazdaságát, és lökést adott a fasiszta-nacionalista eszmék terjedésének is, ami veszélyeztette a magyar hagyományok, értékek megőrzését.

1945 után arra kaptunk lehetőséget, hogy függetlenségünket és magyarságunkat új társadalmi alapon, a szocializmus bázisán teremtsük meg. A rendszer fő előnye az volt, hogy a népet állította a középpontba, és céljának a népjólét megteremtését tekintette.

A történelemben először léptünk olyan gazdasági és politikai integrációkba, amelyek nem a nagyobbak, a gazdagabbak uralmára épült. Mondhatni, Európa szegényebb országai fogtak össze népeik függetlenségéért, nemzeti értékeiért, és jólétükért.

Ismeretlen úton jártunk, voltak hibák, sőt bűnök is. De a döntő mégis csak az volt, hogy a tőkés nyugat nem tűrte, hogy bárki megkérdőjelezze uralmát. Számított azokra, akiktől a szocializmus elvette a földjeiket, gyáraikat, és persze azokra is, akik nem tudtak milliárdossá válni egy olyan rendszerben, amely a nép érdekeit szolgálta.

Mondhatnánk, hogy függetlenség, a nemzeti lét, a népjólét biztosításának szocialista modellje örök-időkre megbukott, és csak egy üdvözítő megoldás van, a kapitalizmus. Mondhatnánk, de ez az elmúlt három évtized fejleményeinek tükrében egyszerűen nem igaz.

A NATO-tagság és az EU formálissá tette a magyar függetlenséget. Ennek döntő oka nem az, hogy középszerű politikusok vezetnek, sőt az sem, hogy sokan Sorostól kapják a fizetésüket. A döntő ok az, hogy a nyugati integrációkat a nagyok, a gazdagok, első sorban az amerikai, a német, a francia tőke érdekei határozzák meg.

A magyar tőke megkísérel ezen változtatni, innen a mostani konfliktusok az EU-val, de nem tud. Az EU-t lehet reformálgatni, de az erősebb kutya elve akkor is megmarad.

A kapitalizmus veszélybe sodorta nemzeti létünket is. A magyar kormány óriási erőfeszítésekkel igyekszik a liberalizmus, a woke-és LMBTQ-kultúra térhódítását megakadályozni, de nem tudja. Mindez ugyanis a tőkés rendszer szülötte. Amíg van kapitalizmus, így vagy úgy, de létezni fognak ezek az ideológiák.

A kapitalizmus mai válsága fizikai létezésünket is veszélybe sodorja. Magyarország nem képes a nagy tőkés hatalmak agresszív szándékait megállítani. A világháború pedig végzetes lehet a magyarság számára.

Megoldást csak a szocializmus jelenthet. Az a társadalmi rendszer, amely megszünteti a pénz és a tőke uralmát, mindazt, ami szüli a kisebb országok kizsákmányolását, a woke-ot és a háborúkat is.

A szocializmust lehet irreálisnak nevezni, de a kapitalizmus pusztító hullámai elsodornak bennünket. Addig kell új utakat találni, amíg lehet.