Január végén az utcára megyünk. A háború fenyegető veszélyére hívjuk fel az emberek figyelmét.  Környezetünket, ismerőseinket, barátainkat akarjuk rádöbbenteni, hogy a háború nem csupán elvi lehetőség, hanem nagyon is fenyegető valóság.

A tőkés világ, válságban van. Mindenki terjeszkedni akar, új erőforrásokat szerezni, elvenni mások piacait, uralkodni az emberek tudata felett. A meglévő intézmények csődöt mondtak, legfeljebb csitítani tudják a háborús zajt, de megállítani a háborús kalandorokat már nem.

A háborúkat politikusok indítják és katonák vívják meg, de a felelősség a rendszeré, a kapitalizmusé. Profitot minden áron!  Ez a kapitalizmus törvénye, ami felülír minden józan mérlegelést, emberi érdeket. A profitért, a puszta pénzért szenvedésbe, pusztulásba sodor embereket, népeket.

A nagyhatalmak egymással birkóznak. Kié legyen Ukrajna? Ki lesz a Balkán ura? Ki dönthet Szíria, Irak, a Közel-Kelet jövőjéről? Sikerül-e újra gyarmatosítani Latin-Amerikát? Hol az egyik győz, hol a másik, de egyik sem adta fel a reményt, hogy a végén ő győz.

A világ hatalmasai fegyverkeznek. A több fegyver, a több katona nem nagyobb biztonságot jelent, hanem nagyobb kísértést. Minden új fegyver, minden újabb rakéta Kelet-Európában, minden szankció a háborúhoz visz bennünket közelebb.

A tőkés világ, az USA, a NATO mindenkit letarolnak, aki ellenük mer tenni. A társadalmi haladást akarják megállítani.  A népek szabadságvágyát elfojtani, a szocializmust kiirtani mindenütt a világban.

Bennünket, embereket, népeket nem kérdeznek. Bennünket átvernek, becsapnak, manipulálnak. Nem kell tartani új világháborútól, mondják. Hetvenöt éve a világ egyetlen hatalma sem kockáztatta meg, hogy világméretű háborút indítson el. De hetvenöt éve folyamatosan folynak a háborúk. Hol a világ egyik sarkában, hol a másikban, de folynak.

Mi gépekkel, drónokkal, rakétákkal hadakozunk, mondja Amerika. Nem lesz veszteség, nem lesz idejük visszalőni. Mondják, és el is hiszik.

A háború a profik dolga, az embereket nem érinti, sugallják nekünk. A háborúkat szinte nem is látjuk. Mintha nem is lennének. Már nem mutatják a frontra menő vonatszerelvényeket, mint pár évtizede. A pályaudvarokon nem látunk gyermeküket sirató anyákat.  A háborúk nagy részét profik vívják egymás ellen, nem sorozott katonák. A profiknak fizetnek, ahogyan fizetnek a gyárban a munkásnak, a tanárnak az iskolában. A profinak pedig ne járjon a szája! Fizetnek neki a sebesülésért, a halálért, és ha megússza, nyugdíjat is kap.

De a profi katonák nem a mi gyerekeinkből lesznek? Könnyebb lesz az anya gyásza, ha a fia hivatásosként esik el? Miért akarják bebeszélni nekünk, hogy Irakban nincs veszélyben a magyar katona, hiszen csak kiképzőként van ott? Miért akarják elhitetni velünk, hogy Afganisztánban a magyar katona nem harcol, csak őriz és véd? Őt nem lőhetik le? Ő nem részese a háborúnak?

Igen, nincs háború, de mégis hadban állunk, mi, magyarok. Miért megyünk Irakba, Afganisztánba, Koszovóba és máshova? A szent világszabadságért? A magyar föld védelméért? Gyermekeink jövőjéért?

Ugyan!  Amerikáért megyünk hadba, azért, hogy ők legyenek még gazdagabbak, hogy ők uralják a földgáz mezőket, a víztartalékokat, vagy csak nemes egyszerűséggel, az ópiumültetvényeket.

De vajon Amerika hadba menne-e értünk?  Vagy legalább is rászól-e Amerika a románokra, amikor Trianont nemzeti ünneppé akarják nyilvánítani? Az ukránokra, hogy ne bántsd a magyart?  Érdekli-e Amerikát, a NATO-t, hogy Kárpátalján tanulhat-e magyarul a magyar gyermek?

Miért szavazza meg a magyar kormány, hogy NATO-fegyvereket és katonákat küldjenek az orosz határra? Miért szállunk be a fegyverkezésbe?

Mi lesz, ha úgy járunk Amerikával, mint egykor Németországgal? Belerángatnak bennünket a világháborúba, elvárják, hogy hűséggel kitartsunk az utolsó katonáig, aztán otthagynak bennünket.

Emeljük fel szavunk a háború ellen! Tiltakozzunk a fegyverkezés, a háborús politika ellen! Irtsuk ki a háború gyökereit, a profit, a pénz világa helyett teremtsük meg az emberek világát! Kezdjük most, amíg nem késő!

Thürmer Gyula