Az elhagyott oltárnak is lehet mártírja. – mondatja Madách Évával Az ember tragédiájában. Gimnazista koromban maradt meg bennem ez az idézet. Akkoriban inkább csak tetszett, jól hangzott.

Az oltár, mely körül én képletesen szólva felnőttem, nem, hogy elhagyatott nem volt, nagyon is sokan forogtak körülötte. Sokan ma is itt vannak közöttünk. Elég belepillantani valamelyik divatos párt baráti körébe.

A rendszerváltás értette meg velem a madáchi szavak mélyebb üzenetét. Egyedül maradtunk. A barátok, ismerősök átálltak, pénzre váltották addigi hatalmukat, vagy csak elmentek, alkalmazkodtak a pénz világához. Hova lett Kádár bibliai bölcsessége arról, hogy aki nincs ellenünk, vagyis a szocializmus hívei ellen, az velünk van? Hirtelenjében az is ellenünk lett, akit hívünknek véltünk.

Sokan lettek, lettünk egy éjszaka leforgása alatt egy elhagyott oltár mártírjaivá. Képesek vagyunk-e kitartani a vörös lobogó mellett? Képesek vagyunk-e meghalni a szocializmus eszméjéért? Vagy ami sokkal nehezebb, tudunk-e életünk hátralévő évtizedeiben hinni és dolgozni a szocializmusért?

A kommunizmus áldozatainak napján, ahogy az új hatalmak a bosszú ünnepét elnevezték, őket védem. Védem apámat, aki a komáromi árvaházban álmodni sem mert arról, hogy egyszer értelmiségi, sőt tudós lesz. De lett, mert lehetett! Mert megváltozott a világ. Nem a pénz számított többé, hanem az ember.

Védem őt, mert az ember értékét nem pénzben mérte, hanem tudásban, becsületben. Nem is lett milliomos. Nem tagadom meg apámat és sok-sok elvtársát, akik a szocializmus ellenségeivel szemben védték a nép hatalmát. Őrzőm apám kitüntetését, amit temetésén nem vihettek a katonák. Védem apámat és anyámat, mert saját hitükre, a dolgozó ember segítésére neveltek.

Védem azokat, akik világszintre emelték a magyar mezőgazdaságot, akik új távlatokat adtak a nemzeti iparnak, akik a nyomor fogságából milliókat szabadítottak ki. Behoztunk valamit az évszázadok lemaradásából, előbbre léptünk önmagukhoz, sőt szomszédjainkhoz képest is.  A hetvenes években úgy éreztük, hogy megvan mindenünk. Béke, biztonság, igazságosság, rend, biztos munka, tisztességes megélhetés, kiszámítható holnap. Nem ez volt az elmúlt száz év legsikeresebb évtizede?

Védem őket, és tiszteletet követelek nekik! Senki se sérthesse meg, senki gyalázhassa meg azokat, akik a szocializmusban éltek. Ezt az országot ők építettek fel. Tartozunk nekik!

Kinek kellett a rendszerváltás? Nem nekünk, és talán most már tudod, hogy nem is neked. Nem kell lerombolni a szocializmust, hogy mindenkinek legyen okostelefonja, elég a technikai fejlődés. Nem kell kapitalizmus ahhoz, hogy plázákban vásárolj, elég korszerűen szervezni a kereskedelmet. Ahhoz sem kell rendszerváltás, hogy szabadon utazzunk a világban. Ma már tudjuk, hogy inkább pénz kell hozzá.

A rendszerváltás azoknak kellett, akiknek kevés volt az, ami a szocializmus adott. Akik gyűlölték a szakszervezeti üdülőket, és saját villát akartak a tengerparton. Akik nem tudták elfogadni, hogy a világ nem lehet csak az övéké, mert a világ valamennyiünké volt.

Ők azok, akik ma is gyűlölik a kommunistákat. Gyűlölik, mert a kommunisták valaha kitaszították őket a hatalomból, elvették a gyáraikat, és ezt nem tudják elfelejteni. Bűnösnek nyilvánítják a szocializmus korszakát, letagadják tagadhatatlan eredményeit. Egy egész nép emlékezetéből akarják kitörölni a szocializmus évtizedeit. Ők azok, akik meghamisítják a történelmet. Akik az erőszakot, a brutalitást teszik követendő példává.

Ők azok, akik félnek. Félnek, mert tudják, hogy a pénz, a profit logikájával nem lehet a klímát megvédeni, nem lehet megoldani a migráció problémáját, nem lehet tartósan mindenkinek értelmes munkát adni. Ők azok, akik pontosan tudják, hogy a kapitalizmus ideje lejáróban van. Az óra ketyeg. A világ bármikor összeomolhat a felhalmozott számtalan probléma nyomása alatt. Egy repedés, egy váratlan villám és senki sem mentheti meg a tőke uralmát.

Ők azok, akik gyűlölettel néznek a szocialista Kínára. Akik koronavírus tragédiájából is politikai fegyvert kovácsolnak, a kommunista párt ellen lázítva a világot. Ők azok, akik pénzzel, médiával, fegyverrel el akarnak söpörni mindenkit, aki nem úgy táncol, ahogy a tőke fütyül.

Ők azok, akik tudják, hogy mi itt vagyunk. Még nem tudjuk elvenni hatalmukat, még nem jelentünk veszélyt. De holnap? Vagy holnapután?

Ők azok, akik tudják, hogy mi vagyunk a szocializmus eszméinek hordozói. Mi és csak mi. Mi vagyunk azok, akik kijózaníthatják a megtévesztetteket, akik lelkesíthetik a csüggedőket, akik a tőke ellen fordíthatják az elégedetleneket. Ma még az elhagyott oltár mártírjai vagyunk. Holnapra egy új jövő hírnökei lehetünk.

Thürmer Gyula