Mi a legnagyobb gond ma Magyarországon? A bizonytalanság! Nem tudjuk, hogy elkap-e bennünket is a vírus. Nem tudjuk, hogy meddig lesz munkánk. Nem tudjuk, hogy mi lesz holnap.

A bizonytalanság nem ma és nem tegnap jelent meg. Velünk van lassan harminc éve. A rendszerváltással magunk mögött hagytuk a múlt rendszer előnyeit, a biztos munkát és a biztos megélhetést, de nem kaptuk meg azt, amit a nyugati modelltől reméltünk.

Illetve ez is úgy igaz, hogy egyesek megkapták, amire vágytak, mások meg nem. Ebben az új rendszerben nem könnyű jobb életre, netán jólétre szert tenni, de könnyű elveszíteni. Bizonytalanságban élünk.

Annak kapcsán jutott ez eszembe, hogy egy neves magyar kutató szerint nőtt a vírus- és járványtagadók, valamint az oltásellenesek száma Magyarországon, és az aggodalom már hivatalos szinten is megfogalmazódik.

Ne tessék megijedni, a magyar vírus- és járványtagadók egyelőre még nem lepik el a budapesti utcákat, mint a német hasonlóan gondolkodók Berlint. Még nem követelik a „médiaönkény beszüntetését”, mint a londoni tömegtüntetés részvevői. Budapesten nem hangozhat el olyan kijelentés, hogy „betegség járja be Európát, és ez nem a koronavírus, hanem a fasizmus.” Ez Budapest, nem Berlin és nem London, jobb, ha mindenki megjegyzi!

A koronavírus tavasszal meglepte, megdöbbentette az embereket. Senki sem örül egy betegségnek. Magyarországon, mint már többször elmondtuk, a kormány nagyon gyorsan reagált az eseményekre. Az emberek többsége el is fogadta, vagy legalábbis tudomásul vette, hogy nem mehet étterembe, edzőterembe, a nagyinak meg otthon kell maradnia. Nem mehettek külföldre sem, de ez tavasz táján nem olyan nagy probléma.

Abból akadt egy kis bonyodalom, hogy orvoshoz nem lehetett menni, csak telefonon mondhattuk el a bajunkat. Mert ugye telefonon lehet gyógyszert felírni, de speciel operálni nem. Az emberek még azt is lenyelték, hogy eleinte hatszáz-nyolcszáz forintot is elkértek egy maszkért.

A járvány első hulláma úgy futott le az országban, hogy senki sem tüntetett a korlátozások ellen, legfeljebb elégedetlenkedett. Az emberek többsége bízott a kormányban. Sokan tudatosan, lojalitásból, még többen viszont azért, mert jobbat nem tudtak. A bizalom erőt adott az embereknek. Nem minden jó, de a fő irány helyes, elviseljük és túléljük!

A liberális ellenzék butasága akarva-akaratlanul a kormány malmára hajtotta a vizet. A folyamatos ellenkezés még a nyilvánvaló döntésekkel szemben is, az értelmetlen biciklisávok és sok minden más lerántotta a leplet az ellenzék kormányzási képességeiről.

Most itt van a második hullám. Nem jött váratlanul, mint márciusban, tudtuk, hogy jön. Mondták, hogy jön. Még azt is mondták, hogy bánjunk csínjával a nyári üdüléssel, mert összeszedhetünk egy jó kis vírust. Az emberek oda is figyeltek, meg nem is. Nyilván sokan gondolták, hogy ha már egyszer túléltük az első hullámot, túléljük a másodikat is.

A nyári szabadságról visszatérve visszajött a bizonytalanság. A nyári iszonyú áremelkedés megdöbbentette az embereket. Drága a gyümölcs, a zöldség, az egekig emelték a parkolási díjakat.  Ki fogja ezt bírni, különösen akkor, ha a járvány idején feléltük a tartalékjaink nagy részét? Miért bagatellizálja el a kormány az inflációt? Miért igyekeznek rákenni mindent az időjárásra, a világhelyzetre, meg ki tudja, még mire?

Sokan szembesülnek azzal, hogy az állásukat elvesztő munkavállalóknak 6 hónapra járó bértámogatás rendszere véget ér, és nem tudni mi lesz a második hullámban. Családok ezrei rettegnek attól, hogy megint távoktatás lesz normális iskola helyett, és megint otthon kínlódhatnak a gyerekkel.

Aztán itt van a határok lezárása. Nehéz megérteni, hogy ha az EU-ban mások nem zárják le a határt, akkor nekünk miért kell lezárni. De ha már lezárják, hogy ne jöjjön be a vírus, akkor miért van ezernyi kivétel? A kivételezettek nem hozzák be a vírust?

Tavasszal nem volt párbeszéd. Két vélemény azonban volt. Az egyik szerint járvány volt és szigorúan fel kellett lépni ellene. A másik szerint nem volt járvány, vagy legalábbis nem akkora, mint hirdették, és fölösleges a túl sok korlátozás. A két vélemény között nem volt átjárás, nem volt párbeszéd.

Az első vélemény volt a hivatalos, amelyet a hatalom teljes erejével védett. A másik vélemény legfeljebb az interneten terjedt, mindaddig, amíg valaki le nem tiltotta.

A kormány aztán rászánta magát a nemzeti konzultációra. Értelmes kérdések voltak, létező problémákról kérdezték meg az embereket.  A nemzeti konzultáció azonban nem párbeszéd.

A párbeszéd során az emberek meggyőződhetnek arról, hogy fontos a véleményük. Érvelhetnek álláspontjuk mellett, és az érvelésük érdekli a másik felet. A párbeszéd erősíti a bizalmat.

A bizalom nem szünteti meg a bizonytalanságot, de enyhíti. A bizalom és a legalább kisebb bizonytalanság érzése a biztonságot erősíti. A biztonságot az emberekben, a társadalomban, a világban.

A bizalom hiánya növeli a bizonytalanságot. A bizonytalan világban pedig nem érezhetjük magunkat biztonságban. Mostanság bizonytalanságból túl sok jut nekünk a koronavírus nélkül is.

Két év múlva választások lesznek. Kiben bízhatnak majd az emberek?  Ki lesz képes leküzdeni a bizonytalanságot? Ki képes erősíteni a bizalmat? Ki képes biztonságos országot teremteni? Lehet, hogy a most dől el?

Thürmer Gyula