Ezt a pár hetet most már féllábon is kibírjuk. Hogy mi lesz november 3-án? Na, ne tessék már szégyent hozni őszülő fejemre! Elnökválasztás lesz! Amerikában!

Az angoloknál fogadásokat lehet kötni a befutóra is, a vesztesre is. Na, ja, Angliában nem csak az oxfordi college-ok gyepje többszázéves, a demokrácia is az. Nálunk még várni kell. A gyepre is. A demokráciára is.

Izgulni, szurkolni már nálunk is lehet. Biztos régen is voltak izgulók és szurkolók, de nem túl sokan. Most, ha azt gondolod, hogy azért voltak kevesen, mert a kommunista diktatúra nem engedte, tévedsz! Nem érdekelte az embereket. Minek izgulni, ha a mi kis életünk szempontjából mindegy, hogy ki ül a Fehér Házban.

Bárki is volt az amerikai elnök, hivatalosan utáltuk mindegyiket. De utáltuk őket nem hivatalosan is. Volt miért. Nem is tudom, hogy volt-e olyan amerikai elnök, aki nem kezdett volna háborút. Eisenhower Koreában, Johnson Vietnámban. Kennedy a Kuba elleni akcióival majdnem világháborúba rántott bennünket. Szóval, mi az egyik oldalon, ők a másikon. Miért szerettük volna őket?

Egyik osztálytársam papája nagy Amerika-hívő volt, és ’56-ban a Corvin köz környékén lelkesedett a szabadságért, de még ő is megutálta őket. Felkelésre biztatták osztálytársam papáját és sok más magyart, ígérték, hogy jönnek, aztán nem jöttek. Jöttek katonák, de  sisakjukon nem fehér csillag volt, hanem vörös.

Ha hiszik, ha nem, az idei választás nekem már a 17. lesz. Sohasem töltött el nagy izgalommal. Ha az NB III-ban focizol, tudnod kell, hogy nem te döntesz, hogy ki lesz a bajnok az NB I-ben. Amerika egy másik kategóriában játszik.

A focinál maradva, persze el lehet menni szurkolónak egy NB I-es csapathoz. Lehet mezt, aláírt labdát, sőt mostanság szájmaszkot is venni a fanshopban, de ettől nem vagy beljebb. Elszegődhetünk a nagy csapathoz pályatakarítónak, labdaszedőnek, biztonsági őrnek. A nagy csapat edzője még meg is dicsérhet bennünket, de ettől még nem mi vagyunk a nagy csapat.

A rendszerváltás óta sok minden megváltozott nálunk is. Nem csak az USA-ban van két tábor, nálunk is. A liberálisok a demokratákért élnek-halnak, a konzervatívok a republikánusokért. Ilyenkor mindenki leteszi a nagy esküt a preferált elnökjelölt mellett, mert, ha történetesen megválasztják a kedvencet, várhatnak majd némi viszonzást.

A viszonzás akármi is lehet. Obama alatt mondjuk a hivatalos Amerika nem győzte szapulni a Fideszt, és kegyeibe fogadni a liberálisokat. Politikailag és valljuk be bátran, pénzügyileg. Trump alatt nem bántják a Fideszt, nem rugdossák Magyarországot, de a liberálisok kezét sem engedik el.

Az USA számára ugyanis tökmindegy, hogy mi a neve a magyar miniszterelnöknek. Az a lényeg, hogy Magyarországon semmi se veszélyeztesse a tőkés rendet, ne legyen lázadás, forradalom. Aki ezt meg tudja adni, már is esélyes egy meghívóra a Fehér Házba.

És még valami: a magyar kormány teljesítse mindazt, amit az USA elvár. Ha az afgán hegyekbe kell magyar katonát küldeni, akkor ingadozás nélkül küldjön! Ha Izraelt kell támogatni az arabokkal szemben, akkor szó nélkül gyerünk, ne törődjünk azzal, hogy más EU-államok nem rohannak. Ha az amerikai hadipart kell segíteni egy-két milliárdos megrendeléssel, akkor a kormány vágja magát haptákba, és fizessen! A haptákba vágástól még el is tekintenek.

Az Orbán-kormány vitt egy csavart az amerikai ügybe. Ők pontosan tudják, hogy az amerikai elit jobban kedveli a magyar liberálisokat, mint őket, és a magyar liberálisok Amerikában jobb érdekérvényesítő eszközökkel rendelkeznek, mint ők. Ugye, milyen finoman fogalmaztam?

Az Orbán-kormány megadott mindent, amit az amerikai liberálisok imádnak. Annyit, hogy még Ronald Lauder, a Zsidó Világkongresszus elnöke is csak elismeréssel szólhatott. Az amerikai liberálisok támadása alább is hagyott.

Az Orbán-kormány ráhajtott az amerikai vállalkozók megnyerésére. Trump az üzleti világból jött, értette ezt az üzenetet. A magyar kormány úgy döntött, hogy katonai téren is megadnak mindent Amerikának, amit kérnek. Adjuk meg a császárnak, ami a császáré!

Trumpnak hízelgett, hogy a magyar miniszterelnök személyesen is kiállt mellette, ami persze egy fricska is volt Merkel meg a többi EU-s főnök felé. Az amerikaiak persze be is biztosították magukat arra az esetre, ha az Orbán-kormány hintapolitikát folytatna. Az USA felkarolta a lengyeleket, amit a magyar politika nyögve, de lenyelt. Stratégiai szövetségessé emelték Romániát, ami viszont aligha okozott örömet a Karmelita kolostorban.

Orbán barátjának nevezte Trump elnököt, de nem mindenben ment barátja után. Magyarország nem csatlakozott a Kína elleni gazdasági háborúhoz, és nem lett a Kínai Kommunista Párt elleni ideológiai harc kelet-európai központja. Megy tovább a Belgrád-Budapest vasút építése is.

Nem tudom, hogy ki lesz a befutó november 3-án. Mindegy! Amerika másnap is tőkés ország lesz, ahol a pénz az úr és nem az ember. Ahol pénz nélkül nem gyógyítják meg a koronavírusost és pénz nélkül legfeljebb egy tömegsírban kaphat helyet, ha meghal.

November 3-án elnököt választanak és nem társadalmi rendszert. Erre még várni kell. De ahogy a világ ma áll, lehet, hogy nem túl soká. Na, azért már izgulni fogok!