A magyarországi rendszerváltást Kádár János és Grósz Károly munkatársaként éltem meg. A szemem előtt zajlottak a magyar szocializmus utolsó órái. Láttam Mark Palmer amerikai nagykövetet, aki arcátlanul beavatkozott a belügyeinkbe. Békítgette az ellenzék egymást utáló szereplőit. Összehozta őket a kormányzó párt azon figuráival, akik hajlandók voltak a hatalom átjátszására.
Minek gyűjtik az aláírásokat? Úgysem maguk döntik el! Ha annyi millióm lenne, ahányszor hallottam ezt az emberektől az elmúlt hetekben, gazdag ember lennék. Igazuk van, nem mi döntjük el! De, ha mi nem beszélünk róla, ha nem követeljük a minimálbér emelését, ha nem szervezünk akciókat, ha befogjuk a szánkat, meg fog változni a világ?
Négy szem barackot kérek – hallottam egy idős asszony hangját a paksi piacon. Sárga sárgabarackot!
„Magyarország független, demokratikus jogállam.” – olvashatjuk az Alaptörvényben. Alkotói el akartak határolódni a múlttól. Ami volt régen, az „kommunista diktatúra”, „zsarnoki uralom”, annak pedig vége!
Nagy az én felelősségem. Kádár Jánosról egyre kevesebb szó esik. Sokan dicsérnék, de ma nem juthatnak szóhoz. Az ítélkezők sohasem találkoztak vele, s többségük nem is élt abban a korban. Én a szocializmusból jövök és most már azon nagyon kevesek közé tartozom, akik mellette dolgozhattak.
