Nem tudom, Önök hogy vannak vele, de számomra vannak dolgok, amelyekben gyermekkorom óta hiszek. Sohasem kételkedtem például abban, hogy az olimpia jó dolog. Edzés előtt a Margitszigeten a Sportuszoda falain mindig elolvastam a magyar úszósport olimpikonjainak neveit. Az olimpia, egy nemes versengés hősei üzentek a múltból. Ússzál, fiam, egyszer talán méltó lehetsz hozzánk!
A hőségtől szenvedő honfitársainkat hidegzuhanyként érte a hír: a magyar Fanta Narancsban kevesebb a narancs, mint az olaszban. Ki is mutatták: az olaszban 12 százalék, a magyarban 5 százalék!
Gratulálok! – szólított le a piacon egy ismerősöm. Gratulálok, mondja, nyert az angol „testvérpártjuk”, a Munkáspárt. Maguknak is ezt kell csinálni! Kedves ismerősöm olyan, mint a Svejkben Dub tartalékos hadnagy, aki ugyan civilben csak cseh nyelvet tanított, de a háborúban napóleoni képességeket fedezett fel magában, és ennek szelleménen szekálta a hivatásos tiszteket. Nem akarom bántani ismerősömet, de a lekvárfőzéshez kétségkívül jobban ért, mint a politikához.
Elnökök vagyunk, az Európai Unió soros elnökei. Mi, mindnyájan. Az EU-legendárium szerint a soros elnökséget nem egy ember, hanem egy tagállam látja el. Szóval, én, te, ő, mi, ti, ők, mindannyian.
A Munkáspárt elítéli az Európai Bíróság ítéletét. Igaz, hogy a magyar határvédelem és migránspolitika nem csak Magyarországot védte, hanem az egész EU-t, de ez senkit sem hat meg. Mikor volt hálás Nyugat-Európa azért, hogy a tatárokkal vagy a törökkel szemben védtük őket? Bennünket felégettek, legyilkoltak, kiraboltak, a nyugat meg élte világát.
