Nem emlékszem olyan választásra, amikor Magyarországot egy hajszál választotta volna el a háborútól. Ráadásul úgy, hogy nem csak a háborútól kell tartanunk, de még a hazai politikában is elszabadulhat az erőszak. Most ilyen a helyzet!
Nápolyt látni és meghalni, mondták réges-rég a nápolyiak, utalva arra, hogy a város olyan szép, hogy ha csak egyszer láttuk, már mindent láttunk, amit látni érdemes.
Tősgyökeres pestiként szívesen mondanám ugyanezt a mi városunkról, de ez nem csak költői túlzás lenne, hanem egyszerűen nem lenne igaz. Budapest látott már jobb időket, és nagyon bízunk abban, hogy még jönnek ilyenek. De ehhez nem meghalni kell. Budapestért dolgozni kell, és sokat!
Történelmi pillanatban érkezik hazánkba Hszi Csin-ping, a Kínai Népköztársaság elnöke. Európa rohan a világháború felé. Atomháborúval nézünk szembe. Az elejét Hirosima alapján talán el tudjuk képzelni, de a végét csak feltételezni tudjuk: az emberiség elpusztítása.
A NATO külügyminiszteri találkozójának képeit nézegetve Petőfi kérdése jut eszembe: „Milyen lárma, milyen vígadalom! Mi légyen ez? talán lakodalom?”
Nem, nem lakodalom! Szülinapot ünnepeltek, a NATO 75. születésnapját. Mosoly, nevetés, jó hangulat. Mint egy baráti bulin, puszi jobbra, puszi balra. Miért is ne? A harminckét miniszterből nyolcan nők.
Elhatároztam, hogy nem írok a Magyar Péter-ügyről. A szemétről nem írni kell, hanem eltakarítani. Az utcáról is, a közéletből is.
De közben láttam az incidenst Magyarék tüntetésén. A Hír TV munkatársa végezte a munkáját, tudósított. A tömegből előbb bekiabálások, majd ökölrázások. A tömeg közelebb és közelebb a tudósító nőhöz. Végén bezárult a kör körülötte. Elcsattan az első pofon?
