Mi a bal szemünkkel nézünk a világra. Így sok mindent észreveszünk, amit csak a jobb szemünkkel nem látnánk. Másként is látjuk a világot, mondjuk úgy, balszemmel. Ezután minden számunkban elmondjuk, miként is látjuk az éppen esedékes eseményeket a saját politikai értékítéletünk alapján, balszemmel.
Ha megkérdeznénk száz embert, hogy mi a demokrácia, bizonyára száz féle választ kapnánk. Szólásszabadság, sajtószabadság, többpártrendszer és sok más hasonló dolog szinte biztosan elhangozna. Nem véletlenül! Végül is harminc éve sugallják belénk, hogy a rendszerváltás olyan kincsekkel halmozott el bennünket, amelyekről korábban álmodni se mertünk.
A mai ember alig különbözik az ősembertől. Legalábbis egy dologban nem. Jelképek bűvöletében élünk, sőt rabságában.
Az ősember a barlang falára rajzolta a mamutot, ami egyszerre volt félelmetes ellenség és kívánatos ennivaló. Az áthúzott mamut jelkép volt, a hit kifejezése, hogy a mamutot legyőzi és a remény megtestesülése, hogy hamarosan jókora lakomát csapnak. Nem tudni, hogy hányszor győzött a mamut és hányszor az ősember, de az a tény, hogy mamutok már nincsenek, nem jelenti azt, hogy a jelkép győzött.
A budapesti Lánchíd, bár fölösleges mondani, hogy budapesti, hiszen Lánchíd csak egy van a világon. Legalábbis mi így érezzük. A Lánchíd nekünk több, mint egy híd. A Lánchíd magyarságunk része. Büszkék vagyunk rá, szeretjük és féltjük.
A koronavírus mintha kicserélte volna a tőkés kormányokat. Csupa jó szív, emberiesség, segítőkészség. Bármit, csak munkanélküliséget ne! – mondják egymás után a nyugati kormányok. Sietve átvállalják a munkavállalók nettójövedelmének egy részét. Visszatérési segélyeket gondoltak ki. A munkavállalók mellett a gyermekek léptek elő a támogatás fő alanyaivá. Szinte minden kormány ad valamennyit a gyermekeknek. És akkor még nem is beszéltünk az adókedvezményekről és sok minden egyébről.
Olyan országban születtem, amelynek 93 ezer négyzetkilométer volt a területe. Tanultunk Trianonról. Tudtuk, hogy Magyarország volt nagyobb is. Tudtuk, de elképzelni nehéz volt. A „Nagy Magyarország” eszméje a Horthy-rendszerhez kötődött, s mint ilyen nem tudott az új korban megkapaszkodni. Diáktársaim egy-egy átmulatott este után az éjszakába kiáltották: „Ne hagyd elveszni Erdélyt, Istenünk!” De valljuk be őszintén, a székely himnusz eléneklése inkább fiatalos csíny volt, mintsem politikai hitvallás.
