A harminc évvel ezelőtti magyar társadalomban mai fejjel nehezen igazodnánk el. Ma, amikor a társadalmat törésvonalak, árkok szabdalják szét, aligha értenénk, hogy a társadalom homogén volt. Volt, aki többet keresett és jobban élt, mint az átlag, de a különbség a nagy és kicsi jövedelem között nem volt bántóan nagy.
Mindenki szeretne modern lenni. Végül is a modernség azt jelenti, hogy részesei vagyunk a kornak, sőt a jövő felé is tekintünk. A modernség igényében életösztönünk van jelen. Tudjuk, hogy az élet mindig előrelépést, újítást, alkotást, teremtést hoz magával.
Kedvenc piacomon, amelynek nevét nem árulhatom el, mivel egyik árusnak sem kívánok egy váratlan adóellenőrzést, csend és nyugalom fogadott a múlt vasárnap. Gondoltam, hogy a miniszterelnök szombati bejelentése arról, hogy „az orvosok bérében egy áttörő erejű javulást kell elérnünk” csak-csak feldobja a piac népét. De nem!
Mikor e sorokat írom, dörögnek a fegyverek. Ismét! Most éppen azerbajdzsáni és örmény katonák lövik egymást. Közben Kelet-Ukrajnában ukránok lőnek ukránokra. Belaruszban pedig fegyverben áll a hadsereg, hogy megvédje a hazát a lengyel és litván háborús ámokfutókkal szemben. Nincs világháború, de a világ háborúban áll.
Ezt a pár hetet most már féllábon is kibírjuk. Hogy mi lesz november 3-án? Na, ne tessék már szégyent hozni őszülő fejemre! Elnökválasztás lesz! Amerikában!
Az angoloknál fogadásokat lehet kötni a befutóra is, a vesztesre is. Na, ja, Angliában nem csak az oxfordi college-ok gyepje többszázéves, a demokrácia is az. Nálunk még várni kell. A gyepre is. A demokráciára is.
