Járványból ki, járványba be. Ez az év már ilyen. Az ember kapott egy pofont. A természet jelezte, hogy még nem győztük le.
A kormány tette a dolgát. Jól vagy rosszul, döntsd el Te! Jobban jártunk volna, ha az egykori járványkórházakból többet hagynak meg, akkor most nem kellett volna tízezrével kiüríteni a kórházi ágyakat és leállítani a mindennapos egészségügyi ellátást. Tudod, nem kell szeretni a szocialista múltat, de nagy hülyeség lerombolni azt, ami jó.
Vörös-fehér szalaggal fonták körbe a Színház- és Filmművészeti Egyetem diákjai kedvenc egyetemüket, jelezve ezzel országnak-világnak, hogy ők bizony elfoglalták.
Olyan apróságok nem foglalkoztatták őket, hogy szabad-e egyetemeket, netán minisztériumokat és egyéb közintézményeket elfoglalni. Szerintük szabad, pontosabban szólva: nekik szabad!
Feltehetően a gyülekezési törvénnyel sem bíbelődtek, és nem töltötték drága idejüket közterület-foglalási kérelmek kitöltésével sem. De tényleg, minek is? Nekik szabad!
Tűnődtem egy darabig, hogy honnan ez a sok vörös-fehér szalag. Hol árulják, mennyiért, ki tud egy-két nap alatt sok kilométernyit felhajtani belőle? Ki fizeti?
Mi a legnagyobb gond ma Magyarországon? A bizonytalanság! Nem tudjuk, hogy elkap-e bennünket is a vírus. Nem tudjuk, hogy meddig lesz munkánk. Nem tudjuk, hogy mi lesz holnap.
A bizonytalanság nem ma és nem tegnap jelent meg. Velünk van lassan harminc éve. A rendszerváltással magunk mögött hagytuk a múlt rendszer előnyeit, a biztos munkát és a biztos megélhetést, de nem kaptuk meg azt, amit a nyugati modelltől reméltünk.
Tudták Önök, hogy 1920-ban a lengyel-belarusz határ nem Bresztnél volt, hanem Minszk alatt? A 20. század nagy mozgásai nyomán aztán Belarusz nyugati része visszakerült oda, ahova mindig is tartozott, az ország keleti részéhez.
„Munkásmozgalomról beszélünk, ha munkások összeállnak, hogy munkájuk termékének nagyobb része jusson nekik, s erre a célra utakban és módokban egyeznek meg, hogy munkaerejüket drágábbra tarthassák” – írta Szabó Ervin még 1911-ben.
