A budapesti Lánchíd, bár fölösleges mondani, hogy budapesti, hiszen Lánchíd csak egy van a világon. Legalábbis mi így érezzük. A Lánchíd nekünk több, mint egy híd. A Lánchíd magyarságunk része. Büszkék vagyunk rá, szeretjük és féltjük.
A koronavírus mintha kicserélte volna a tőkés kormányokat. Csupa jó szív, emberiesség, segítőkészség. Bármit, csak munkanélküliséget ne! – mondják egymás után a nyugati kormányok. Sietve átvállalják a munkavállalók nettójövedelmének egy részét. Visszatérési segélyeket gondoltak ki. A munkavállalók mellett a gyermekek léptek elő a támogatás fő alanyaivá. Szinte minden kormány ad valamennyit a gyermekeknek. És akkor még nem is beszéltünk az adókedvezményekről és sok minden egyébről.
Olyan országban születtem, amelynek 93 ezer négyzetkilométer volt a területe. Tanultunk Trianonról. Tudtuk, hogy Magyarország volt nagyobb is. Tudtuk, de elképzelni nehéz volt. A „Nagy Magyarország” eszméje a Horthy-rendszerhez kötődött, s mint ilyen nem tudott az új korban megkapaszkodni. Diáktársaim egy-egy átmulatott este után az éjszakába kiáltották: „Ne hagyd elveszni Erdélyt, Istenünk!” De valljuk be őszintén, a székely himnusz eléneklése inkább fiatalos csíny volt, mintsem politikai hitvallás.
Újratervezés! Hát igen, két hónap elzártság után sok mindent újra kell gondolnunk, sok mindent újra kell terveznünk.
Merre menjen Európa? Az erős nemzetállamok szövetsége felé, vagy egy egységes európai állam felé? Ez a kérdés nem új. Az EU első pillanatától kezdve létezett. Éppen ezért az EU-ban egyszerre vannak jelen olyan intézmények, amelyek a nemzetállamoknak kedveznek. Ilyen a miniszterelnökökből álló Európai Tanács. De a nemzetek feletti közös állam felé visz az Európai Bizottság, a kvázi európai kormány, olyan torzszülöttekről más nem is beszélve, mint az Európai Parlament.
