A múlt szerdán európai napom volt. Délután az interneten figyeltem, hogy feszítik keresztre Magyarországot az Európai Parlamentben. Igen, Magyarországot és nem csupán az Orbán-kormányt. Eltérően ugyanis a magyar liberális képviselőktől, én úgy gondolom, hogy az EP-ben, Brüsszelben nem lehet szétválasztani Magyarországot és a magyar kormányt. Budapesten lehet, sőt kell is. Brüsszelben és sehol másutt a világban meg nem lehet.
A rendszerváltás óta hivatalból szeretjük Amerikát. A liberálisok egyenesen szerelmesek bele, mondván, hogy ember még nem teremtett tökéletesebbet az amerikai demokráciánál.
Május 26-a után új világ köszönt ránk. A bevándorláselleneseknek kell többségbe kerülniük, s akkor nem kell félteni a nemzeti szuverenitást és a kereszténység is biztonságban lesz – sugallja a miniszterelnök. Még azt is tanácsolja, hogy felejtsük el, hogy ki jobboldali, ki baloldali. A választóvonal nem ez. Akarsz migránsokat vagy nem akarsz! Ez itt a kérdés!
Éppen száz esztendeje annak, hogy néhány tucat fiatalember a Városmajor utca 42-ben megalakította a Kommunisták Magyarországi Pártját.
Baloldali és nemzeti! E szavak olvashatóak programunkban, és mindenütt elmondjuk, amikor bemutatjuk önmagunkat. Ezzel a párosítással azonban egyedül vagyunk. A konzervatív oldal nemzetinek tekinti magát, de nem baloldalinak. A liberálisok baloldalinak mondják magukat, de nem nemzetinek. Hogy lehetünk akkor mi baloldaliak és nemzetiek is?
